A sárkány álmodott...

 

Hajdan volt régi nagy csatákról álmodott, amelyekből mindig győztesen került ki. Amikor még odakint szárnyalt a többi sárkánnyal. De ez már nagyon régen volt. Azóta sok idő telt el, és a sárkány a barlangjában álmodott.

Azt álmodta, ahogy a rövidéletűek hitehagyottan, alantas céljaikért küzdenek. Azelőtt a sárkány beleavatkozott a rövidéletűek küzdelmébe. Hol egyik, hol másik oldalon bukkant fel, néha pedig egyszerűen keresztülgázolt a küzdőkön. Azt tette, amiben éppen örömét lelte. Aztán hirtelen megváltozott minden. A rétek kiégtek, az erdők elsorvadtak, a folyók kiszáradtak, és a sárkány a barlangjába menekült.

És álmodta, ahogy a cseppkövek egyre hosszabbra nőnek a barlangja falán, egyértelműen jelezve az idő múlását. És azt álmodta, hogy a többi sárkány egyre magasabbra szárnyal, miközben némelyek, akik túl közel merészkednek Solarishoz, megégve, szárnyaszegetten zuhannak alá, és végleg odavesznek. És azt álmodta, hogy a barlang bejárata leomlik, és már nem szűrődik be  többé fény, nem hallatszik be a madarak éneke, nem hatol be a virágok illata. Azt álmodta, hogy néma csend honol a barlangban, ahol a sárkány álmodja örök álmát.

Aztán azt álmodta, hogy egy másik sárkány lép a barlangba. Körvonalait látta kirajzolódni a halvány derengésben. És azt álmodta, hogy elbontja a kijáratot eltorlaszoló sziklákat. És a sárkány kinyitotta a szemét.

Kilépett a hajnali derengésbe, és az ébredő Solaris fényénél végignézett a barlang előtti tisztáson. Virágokat látott. Olyakat, amilyeneket azelőtt soha. És fákat látott, amelyek a hosszúra nyúlt álom alatt nőttek. És csörgedező patakot hallott a közelben, és madarak énekét hozta-vitte a szél. És ott állt a sárkány a barlang előtt, néhány lépésnyire a peremtől. Alant végtelen rétek és erdők, a távolban az óceán, és ég és föld között sárkányok szárnyaltak. Köztük volt az is, akinek ébredését köszönhette.

A sárkány habozott elrugaszkodni. Hívta, várta a végtelen szabadság, de végtelen álma alatt elfelejtett repülni. Esetlenül próbálgatta szárnyait, végül mégis elszánta magát, és belevetette magát a mélybe. Néhány reménytelennek tűnő szárnycsapás után végül megtalálta egyensúlyát, a szél alákapott, és vitte, vitte egyre magasabbra, és végül már nem maradtak félelmei. Ott szárnyalt a többiekkel ég és föld között újra...

Hozzászólok...