Az almásderes (Kis Zoltán írása)

Ahogy az ember öregszik, egyre gyakrabban fordul gyermekkora, fiatalsága emlékei felé. Anyám minden alkalommal a vasárnapi ebéd után elővette az általam unásig ismert fényképalbumait és kedves mesélő modorával - ami nem nélkülözte az ízléses humort sem - az aktuálisan közelébe kerülő unokájának tartott tárlatvezetést. A gyerekek egy idő után már kívülről ismerték több száz fotográfia történetét, és ha mama valamelyikhez a korábban megismert történet helyett más adomát társított, hangosan figyelmeztették: Mama, múlt héten mást meséltél!

A mama már nem mesél, az albumok kislányom szobájának szekrényében pihennek. Az elmúlt napokban valami engem is megkapott, talán anyámat akartam megidézni azzal, hogy lapozgatni kezdtem az egyik albumot; a finom selyem papírborítás alól egy barna, fakuló képen akadt meg a tekintetem. Ovális keretben egy huszár hadnagy kackiás bajusszal üli meg almásderes lovát. A lap az olaszfrontról érkezett 1916-ban, hátán cirkalmasan rajzolt betűkkel: „Drága szüleim! Tudatom veletek, jól vagyok. Íme kedves lovam, aki a Piavénél megmentett, ha vége lesz ennek a szörnyűségnek, együtt térünk haza hozzátok. Ölel fiatok Imre.”

Anyám ehhez a képhez valami hasonló történetet társított:

A fiatal tiszt nagyapád, aki elszegényedett „bárói” ivadékként katonai pályára lépett és szinte azonnal az első nagy háborúban találta magát. Hősies helytállása elismeréséül később „vitézi” címet is kapott. Az olasz áttörésnél megsebesült, a Piavén visszavonuló ezrede magával sodorta Bercit is, – ez volt a paripa neve - aki észrevette, hogy gazdája nincs a hátán. Visszaúszott a folyón, a sebesültek között megkereste és addig böködve fejével, amíg az bele nem kapaszkodott a zablába. Finoman felhúzta a nyakába és a magatehetetlen sebesülttel ismét átkelt a folyón a biztos menedékbe.

A háborúnak vége lett, a hadnagy – betartva ígéretét - haza hozta Bercit, akire többé nem ült fel, naponta száron vezette sétálni, megbeszélve vele az időszerű napi eseményeket. Hosszú életet élt meg a derék pára, az ötvenes évek elején költözött az örökkévalóságba, de akkor már nagyapád, mint a rendszer ellensége, éjjeliőrként szolgált a helyi TÜZÉP telepen.

Ámde addig történt még egy, s más. Az ország 1920-ban nem csupán a területének kétharmadát, hanem szinte teljes honvédségét is elvesztette. Rédey hadnagyot a rendőrséghez vezényelték a jászberényi kapitányság közbiztonsági részlegéhez. Öt gyereket nevelt fel úgy, hogy nagyanyám vezette a háztartást, mert, ugye ahogy a nóta mondta: „havi kétszáz pengő fix-szel, az ember könnyen viccel”.

Szigorú ember hírében állt, de nem szerzett ellenségeket, így történhetett meg, hogy állásban maradt a kommunista hatalomátvételig, egész pontosan 1949 tavaszáig.

Ez idő tájt legidősebb fia, mint horthysta százados, már internálva lett Kistarcsára, a hírhedt rendszeridegenek gyűjtőjébe, de az egy másik történet. 

Azonnali hatállyal szerelték le, még nyugdíjat sem kaphatott, anyám „B” listára került, ami a munkahelye elvesztésével járt. (A történelem időnként ismétli önmagát.) 

Az egyenes tartású katonaember éjjeli őri állásra pályázott a helyi TÜZÉP-telepre, kézzel írott életrajzát anyám sokáig őrizte,  melyben szakmai ismereteit alánja fel a nép vagyonának megőrzésére.

Szerettünk náluk, unokatestvéreimmel együtt élveztük a nagyszülők engedékeny, derűs terelgetését nyiladozó értelmünk jobbítására.

Kedvenc helyünk a mosókonyha volt, ahol az agyagból épített üstház, mint valami meleg kis tündér vár fogadott keblére és ahova jó volt elbújni, ha valami nagy bánat kínozta szívünket, amit csak nagyanyám szelíd hívogatása tudott enyhíteni:  Na gyertek csibék, kisült a fánk!

Tamás unokaöcsémmel állandó vetélkedésben versengtünk nagyapa kegyeiért: Kit is szeret jobban? Ennek meghatározására a leginkább kézzelfogható valóságos módszert választottuk. Kérdezzük meg: Ha meghal, melyikünkre hagyja ezüst fedelű Omega zsebóráját? - amit még az orosz katonák és az államosítás is megkímélt. Nagy csodálói voltunk e szerkezetnek, amit csak a nagypapa szigorú felügyelete mellett vehettünk a kezünkbe.

Nem akarok még végrendelkezni, gyermekeim, de ha mégis úgy esne, hogy elmegyek - nem is tudta még ekkor, mily közel is a vég - akkor legyen úgy, hogy évente felváltva viseljétek az órát . Az ajánlat nem nagyon tetszett egyikünknek sem, gondolván a másik - amikor rajta a sor - biztosan elrontja a kényes, precíz mechanikát.

Na, ha ajánlatom nem elfogadható, akkor a kisebbítek, kapja az órát a nagyobbik, - nézett rám biztatóan - megörökli a mosókonyhát. Igazán elszomorodtam a kinyilatkoztatáson: Mit kezdjek én a mosókonyhával?  Azt nem vihetem magammal és oda egyébiránt az egész család, csak úgy bejárhat a heti nagymosások alkalmával.

Az arcom elárulhatta csalódottságomat, mert az öreg – megcirógatva fejemet - így folytatta: ne búsulj, légy megértéssel, te vagy a nagyobb, a Tamás még jobban elszontyolodna, ha neked adnám az órát, amint megeszesedik, biztos egyezségre juttok. De hogy szavamat komolyan vegyed, itt a mosókonyha kulcsa, ezután, ha valakinek szüksége van a helyre, úgy fizessen neked alkalmanként egy forintot, és meg sem kell, hogy várd a halálomat.

Na, ez már valami - gondoltam és gyors fejszámolással – számba véve az igényt - kiszámoltam a díjösszeget, ami heti öt kemény forint bevételt is jelenthet számomra, figyelembe véve a gyerek létszám és az aktuális időjárási viszonyok egymásra gyakorolt hatását.

Az egyezség megköttetett, de az üzlet bizony rövid éltűnek bizonyult, csak úgy, mint nagyapám. Őszre fogyni kezdett, étvágya elment, nagyanyám nógatta, hogy menjen már el az orvoshoz. Életében nem volt betegséggel doktornál, fehérköpenyessel is csak akkor találkozott, ha a katonai alkalmasságát kellett igazolnia. Eleget téve a kérésnek bement a kórházba gyomortükrözésre a főorvos komor arcát látva megkérdezte: Doktor úr, katonaember voltam, legyen őszinte, mi a betegségem? Az akkori szabályok szerint, ha a betegnek halálos baja volt azt csak a hozzátartozóikkal közölhették.

A főorvos ez esetben kivételt tett, tudván, hogy megszegi foglalkozási szabályait, de nem tudott hazudni a szálfa termetű egyenes obsitosnak, kiváltképp, hogy merően a szemébe nézve kérte a választ.

- Rédey úr, magának gyomorrákja van és már az operáció is csak átmeneti tünetmentességet jelentene.

- Köszönöm az őszinte beszédet, mennyi időm van hátra?

- Úgy három hét - jött a kegyetlen ítélet.

- Értettem - vágta rá nagyapa, majd, mintha minden rendben lenne, hazatért, beszámolva a kezelés kínjairól, már ami a lenyelt gipszkását illette. Csodáltuk a hőst, aki nem nyafog, ha vizsgálják, nem úgy, mint mi.

Pár napra rá, ágynak dőlt mi kérleltük: Kelj fel papa, gyógyulj meg. Nem kell az óra és a mosókonyha, csak maradj velünk. Sápadt arcát felénk fordítva válaszolt: Én már a szavamat vissza nem vonom, az örökség rendezve van, ám a kedvetekért meggyógyulok.

Aztán már nem engedtek be többé hozzá minket, csak az ajtón áttörő zokogás hallatán eszméltünk rá: a nagypapa elment.

Az órát - nagyapa emlékével együtt - az óta is Tamás őrzi, a mosókonyha bevételeiről lemondtam, bár ennek ellenére kaptam a családi használati ellenszolgáltatást a következő év közepéig.

A nagymama nem tudta elviselni szeretett férje elvesztését, a temetés után többé nem feküdt be a hitvesi ágyba. Naphosszat a tornácon üldögélt, nyugágyában, merengő tekintettel a lenyugvó Nap halványodó sugaraiban keresve hű társát: Imrét.

Egy hajnalom békésen elment, csendben, úgy ahogy élt, a nyugágyban félrebillent fejjel, hosszú haját kibontva, halvány mosollyal az ajkán távozott. Várta már Rédey Imre, a magyar királyi rendőr főhadnagy.