Már egy hete… (Kis Zoltán írása)

„Már egy hete csak a mamára gondolok” - kezdte örök becsű versét a költő, én meg már úgy két éve vagyok ezzel így. Anyám halála óta gyötör a lelkiismeret, miért is nem használtam ki minden percet, hogy még itt van, szeret és aggódik értem.

Halála után éreztem meg, „mily óriás Ő” /már megint a költő/, aki családot tart össze, gyermeket nevel, a megaláztatást is tűri, ha ez a túlélés egyetlen lehetősége és váltig hiszi a Bibliát.

A volt baronesse, az irigyelt díva, akit Ajtay Andor szeretett volna a pesti színpadon látni, udvarlók gyűrűjében ünnepeltette magát a Legényegylet sikeres Mágnás Miska előadása után. A Jászberényi Népszínház fergeteges alakításokkal állította színpadra a darabot, ami csupán a megsárgult csoportképhez fűzött anyai tudósításból igazolható. Fiatal volt, szép és vidám, cserfes és okos. Sokan Tolnay Klárihoz hasonlították, ami a fényképek tanúsága szerint egyáltalán nem túlzás.

Rédey Imre rendőrtiszt öt gyermeket nevelt fel tisztességgel, hű kedvese, Bakó Mária segítő támogatásával. Anyám, a "polgári" hat osztályának elvégzése után /a mai viszonyok között ez tíz osztálynak felel meg, ugyanis a négy elemit követte a polgári/, mint középső gyermek, a háztartás felügyeletét látta el.

A legidősebb fiú, követve apja példáját, ”karpaszományos” őrmesterként vonult a Ludovikára.

A háború elsöpörte az idillt, apja, bátyja a fronton, testvérei gyámolítása hirtelen nyakába szakadt. Jöttek a beszállásolások, (hála Istennek, nekik a tiszti személyzet jutott - mindkét oldalról - ami így visszatekintve nagy szerencse, mert akár orosz baka is lehetett volna az apám). Emlékkönyve, amit máig féltve őrzök, egy német tiszt szerelmi vallomását rögzíti, míves karikatúra társaságában: ”Ámor orchideát mutatsz nékem, s szíven döfsz ez által”, majd néhány lap után: „Kedves Maria, nincs hozzád hasonló a messzi tajgán” mosolyog a vörös csillag alól az usankás szovjet hadnagy. Ez már csak egy ilyen mozgalmas időszak volt.

Front elvonult, Rédey Imre ismét a rendőrség állományát erősítette, fia amerikai fogságból „négy-hatalmi” igazolással került Korondi Béla segédtisztjeként az akkor frissen megalakult rendőr akadémia élére.

Az udvarlók, előbb megérezvén a változás szelét, lassan elmaradtak. Megkezdődtek az internálások; hogy a fiatalabb olvasó is tudja, ez azt jelentette, hogy állásából azonnal elbocsájtandó a régi rendszer tisztviselője, vagyona államosításra kerül és irány a Hortobágy.

A Rédeyek igen előkelő helyet foglaltak el a kommunisták listája élén, így már 1949-ben élvezhették a néphatalom valamennyi áldását.

Anyám azon kapta magát, hogy az apja éjjeliőr, a bátyja börtönben, ő meg állás vesztett bérszámfejtő. Házassága a ”Kis borbély” fiával, már szerepel egy másik történetben, így ennek részletezésétől most tekintsünk el.

Akárhogy is hozza a sors, neki az új családját szolgálni kell. Szeretettel, hűséggel, alázattal és teljes önfeláldozással, ahogy azt Vajk atya előtt fogadta meg - a keresztény anyaszentegyház szertartása szerint - férjének.

Nem volt egy esküszegő, egész életét úgy élte le, ahogy azt tisztességesnek ítélte meg, a „tízparancsolatot” minden nap követte, anélkül, hogy egyszer is gondolt volna rá.

Azt mondják, a fiúk inkább anyásak, nos, ez rám különösen igaz. Rajongásig szerettem anyámat és szorongva vártam minden nap meleg karjainak ölelését. De volt egy másik énem is, ami a tiltakozott az anyai kisajátítás ellen. Mind a gyermekkori barátaim, mind a szerelmeim és későbbi feleségeimhez való viszony okán.

Ahhoz, hogy megéljünk, szükség volt kiegészítő jövedelemre is, anyám esténként eljárt nővéréhez, aki női szabóként dolgozott, „kézimunkázni”, ami annyit tett, hogy a géppel el nem végezhető igazításokat egy gyűszű és egy tű segítségével befejezte. Apám ritkán ért haza sötétedés előtt, mert vagy a munkatársaival folytatott vega megbeszélést a közeli csapszékben, vagy az édesanyjának panaszolta el – egyebekben jogos - munkahelyi sérelmeit. Én meg csak úgy, egyedül vártam a családot, hogy legyenek már együtt azok, akiket szeretek, ne csak a Frici macska meg én.

Volt, hogy elindultam anyám elé és félúton a sötét mellékutcában találkozva, az örömtől, a megkönnyebbüléstől elsírtam magam. Anya de jó, hogy jössz, már azt hittem bajod esett.

Megrázó, máig ható élmény a kalauz és anyám találkozása a Szolnok–Jászberény vonalon.

Apám a telek jórészét kórházban töltötte, így volt ez 1962-ben is, hetente látogattuk, kihasználva, hogy hat éves kor alatt a gyerekek ingyen vonatozhatnak. A kalauzok szemet hunytak túlkoros utaztatásomon, évek óta ismerve a család kényszerű közlekedési szokásait.

Ám egy alkalommal új jegykezelő került a szerelvényre, aki elkérte anyám személyi igazolványát, ellenőrizvén a gyermek születési adatait. Kiderült, már nyolc éves vagyok, ami feltételezi legalább egy féláru jegy megváltását. Már nem emlékszem, hogy ez mit is jelentett volna pótdíjjal együtt, - talán két forintot -, de ennyi sem volt. Így utólag: Móricz, Hét krajcár /csak a műveltebbek kedvéért/. Anyám, az egykori díva, térden állva könyörgött a meghatódott közeg előtt, hogy ne büntesse meg és engedje fiával együtt Szolnokig utazni, hogy a férjénél tölthessék a vasárnapot. Jó ember volt: Asszonyom, ha nem jön az ellenőrzés, mi nem is találkoztunk.

A hatvanas évek elején már munkát vállalhatott, először csak nyaranta, kisegítő helyettes dadaként a városi bölcsödében, majd a Műszerész Ktsz. tekercselő üzemében, mint betanított munkás. A kultúr közeg nem éppen a háború előtti társas viszonyait formázta, de örült, hogy legalább a nyugdíjhoz szükséges szolgálati időt megszerezhette.

A bölcsödét nagyon szerette, volt benne valami rajongó imádat, ami a kicsikhez kötötte, a vonzalom nem maradt viszonzatlan, sok évvel később is számos volt gondozottja küldött üdvözlő lapot a jeles ünnepek alkalmából "Drága Marika néni", vagy "Édes Dadus" megszólítással.

Engedékeny szeretettel nevelte egy szem gyermekét, talán azért, mert mindig többre vágyott, de ebbe is majd nem belehalt, no meg a körülmények sem ösztönöztek többszörös gyermekáldásra.

Egyszer emelt rám kezet, azt is a megkönnyebbült, de mégis szorongó anyai féltés hozta ki belőle. Telente nagy korcsolyázó élet folyt, a közeli „Csincsán”, ahogy a török időkben épült palánk vár még megmaradt árkát neveztük. Én az apámtól örökölt csavaros korimmal vettem ki részem a mulatságból, nem kis erőfeszítések árán, a hegye három centivel hosszabb volt a bakancsnál, a szorító pofákat csak úgy tudtam rögzíteni, hogy faékeket dugtam a sarok mellé.

Kis ember nagy szerszámmal, de töretlen önbizalommal a kori cipősök között. Csatorna hiányában ide folyt a környék szennyvize is, ami helyenként a jég sajátos szín és vastagság változásával járt.

Megtörtént a baj, ráfutottam egy párásan gőzölgő sárgás szakaszra és egy pillanat alatt a szennyes iszapban találtam magam. A sekély meder közvetlen életveszélyt nem jelentett ugyan, de csurom vizesen ballagtam haza a kemény mínuszos zimankóban. Vasutas kabátom keményre fagyott a hátamon mire hazaértem. Anyám rémülten hámozott ki belőle, látván, hogy nagyobb baj nincs, anyai megkönnyebbülését egy pofonnal juttatta kifejezésre, ami igen jóra sikeredett - bár még soha nem gyakorolta. Az orrom vérezni kezdett, na ez már ok volt a valódi riadalomra, sírva ölelgetett, törölgetve a nózimat, én meg hogy fokozzam a drámai hangulatot hangos zokogásban törtem ki.

Egymást átölelve sirattuk egymást, meg egyébként még az egész életet.