Utolsó post
Ez éjszakára virradó reggelen Zarathustra fölugrék nyoszolyájáról, körülövezé ágyékát és kilépe barlangjából, ragyogó erőben, mint a reggeli nap, amely sötét hegyekből lép elő.
„Te nagy csillagzat” - mondá, mint egykoron mondotta vala - „te mély szeme a boldogságnak, mi volna minden boldogságod, ha nem volnának azok, akiknek világítsz!
És ha ők kamaráikban maradnának, mig te már ébren vagy és jősz, ajándékozol, s kiosztasz: mint haragudna ezért büszke szemérmed!
Nosza! ők alszanak, ezek a fensőbbrendű emberek, míg én már ébren vagyok: nem ezek az én igazi bajtársaim! Nem ő reájuk várok én imhol hegyeimen.
Művemre törekszem, naponta: de ők nem értik, mik az én reggelem jelei; az én léptem - nem ébresztő szó nékik.
Még alszanak barlangomban, álmuk még mámoros dalomat szürcsöli.
De a fül, amely az én szavam fogadná, - a szófogadó fül hiányzik tagjaik közül.
- Ezeket mondá Zarathustra szivének, mikoron a nap fölkelt: ekkor kérdőleg a magasba pillantott, mivelhogy sasa éles vijjogását hallotta feje fölött. „Rajta” - kiáltá föl, - „így tetszik nékem, ez illet meg engem. Állataim ébren vannak, mert én is ébren vagyok.
Sasom éhes és velem együtt tiszteli a napot. Saskörmökkel nyúl az uj világosság után. Ti vagytok az én igazi állataim; szeretlek titeket.
De igazi embereim még hiányzanak! -
Im-ígyen szóla Zarathustra.
