Új fejlemények vannak a kínai holdmisszió háza táján. https://qubit.hu/2021/12/08/titokzatos-kunyhot-fedezett-fel-a-tavolban-a-hold-tulso-oldalat-jaro-kinai-rover  Engem azért mégiscsak érdekelne, hogy az űrtudósok közt nincs senki, aki leszaladt volna a helyi Xiaomi boltba venni egy 100 trillió megapixeles kamerával szerelt mobiltelefont, hogy az a nyomorult holdjáró ne két évszázaddal ezelőtti technikai szintű képeket lőjön mindössze 80 méterről? Komolyan mondom, bármelyik random telefonnal jobb képet lövök a Holdról, innen, a Földről, mint a dollár milliárdokért fejlesztett űripari csúcstechnika. Gyakorlatilag ott áll mellette, 80 méter az kb. 2 villamos hosszúsága, és ezt sikerült fotózni az objektumról.

Végülis nem hagyott nyugodni a dolog. Egész éjjel csak forgolódtam, és nem jött álom a szememre. Ezért felkerekedtem legott, húszmilliárd dollárért beszereztem a legócskább fényképezőt, amit ember valaha készített, s felkerestem atyámat a díszteremben, ahol ő maga épp vendégei társaságában arany villával csipegette a sültkappant. Tervem hallatán, mely nem volt más, mint 80 méterről lefotózni egy hópelyhet, majd ugyanabból a pozícióból egy talicska oroszlánnál alig nagyobb sziklát a Holdon, csak annyit mondott: régen minden jobb volt. Tulajdonképpen mindennel kapcsolatban ez az általános vélekedése, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy régen volt valami Vasfüggöny, járványos gyermekbénulás, inkvizíció, pestisjárvány, alkoholtilalom és belgák Kongóban, igaz, régen (nagyon) egyebek mellett dinoszauruszok is voltak, tehát a mérleg nagyjából egál... Lehet, hogy mégis neki van igaza.
 
Nade hogy az egyik szavamat a másikba ne öltsem, anyámat is felkerestem a kastély udvarán, ahol ő éppen a pávákat kínálta erősen finom máléval, amit a cselédek csak ezeknek a gyönyörű, ám igen büdös jószágoknak főztek nap mint nap. Ma egy kis ciberét is kevert hozzá, aminek a jószágok igen örültek, hangos rikácsolással követelték a gyorsabb kiszolgálást. Anyám igen tanácstalan volt tervemet illetően. Először csak hallgatott, majd hümmögött, aztán egy jó adagot öntött a ciberés máléból az állatoknak, végül csak annyit mondott: jól van, fiam, csak nehogy valami bajod essen. Feltarisznyázott tehát hamuba sült pogácsával, és utamra engedett.
 
Százmilliárd dollárért vettem egy repülőjegyet a Északi sarkra, ami távol esik mindentől, távol a civilizációtól, s legfőképpen távol minden mesterséges fénytől, ami zavarhatná a fotózást az éjszakai égen. Igen. Dönthettem volna úgy is, hogy nem utazom el, megvárom, míg a Föld a Holddal olyan pozícióba kerül, amikor a Hold nappal is látható, de úgy éreztem, ez nem lenne fair kihívómmal, a kínai holdszondával szemben, amelynek alig-alig jut fény, itt meg két irányból - a Nap és a Föld felől is - tűzne, áradna a fény a Holdra, extra előnyt biztosítva számomra a győzelemhez. Nem. Korrekt megmérettetést akartam.
 
Az utazás igazán szót sem érdemel. Magabiztosan léptem be a reptéri terminál automata ajtaján, egyetlen pillantással leolvastam a hatalmas kijelzőn a gépem paramétereit, és már indultam is a terminál felé. 16B. Csont nélkül suhantam át a biztonsági ellenőrzésen, mivel málhámban nem volt más, csak a fotófelszerelés, és hűséges útitársam, a pulóver, ami nélkül egy lépést sem tettem már idestova 6 éve, s néhány perc séta után már a beszállókapunál voltam. Nem kellett sokat várni, hogy megérkezzen a repülő. Egy gyönyörű A321, oldalán hatalmas, festett Mikulással, ezzel is jelezve, hogy a desztináció Lappföld. Visszafelé jövet természetesen azt jelzi, hogy az indulási pont Lappföld. Az érkezési helyre olyankor nem utal semmi. Az utat nagyrészt a fényképező beállításaival töltöttem. Lőttem néhány képet próbaként, és elégedetten nyugtáztam, hogy legalább annyira tehetségtelen fotós vagyok, mint a Jütu-2 holdszonda. Kiegyenlített küzdelemre számítottam. Érkezés után még beugrottam régi cimborámhoz, a Mikuláshoz. A gyerekektől zsákmányolt tejjel és süteménnyel kínált, és meg akart ajándékozni. Küldetésemre hivatkozva visszautasítottam a kedvességét, és inkább megkértem, hogy adja az árva gyerekeknek. Megígérte. Egy jó nagy adag sütit és tejet csomagolt számomra, nehogy éhen vesszek a vad, jeges vidéken, felmálházta vele az egyik, éppen szolgálaton kívül legelésző rénszarvasát, és utamra engedett. Ludolf (aki amúgy a Rudolf nevű rén ikertestvére, csak utál szánkót húzni, ezért mindig otthon hagyják) ideális járműnek bizonyult. Igen szófogadó jószág, szereti a sütit és a hamuba sült pogácsát is, akárcsak én, s mivel mindezen javakból bővel fel voltam málházva, igen jó hangulatban, s nem mellesleg gyorsan tettük meg a kietlen hósivatag közepére vezető, hosszú utat.
 
Végül megálltunk. Íme, az utolsó emberlakta településtől jó 600 mérföldre északra, ahol valóban nincs már semmi, csak hó és jég, ameddig a szem ellát, körülöttünk a horizontba vesző végtelen hómező, fölöttünk a végtelen világűr…
 
És az északi fény. Na erre tényleg nem gondoltam. Meg kellett várnom, míg abbamarad legalább néhány percre a smaragd és azúr és arany színekben ragyogó égi tünemény, mert olyan erősen fénylett, hogy szinte nappali világosságot árasztott szerte a hideg pusztaságban. Amíg világos volt, felkészültem az akcióra. Elhelyeztem a fényképezőt egy kisebb hókupacon, állványának három lábát gondosan beleszúrva a buckába, nehogy felboruljon, s meghiúsuljon a küldetés. Vártam. Sokat. Ludolf összehaverkodott egy csapat sarki nyúllal, így rá nem kellett gondot viselnem most, csak arra fókuszáltam, hogy le ne maradjak az ablakról, arról a pár perc teljes sötétségről, amikor tényleg nem látszik más, csak a Hold sápatag felszíne, amiért végülis e hosszú útra indultam. Türelmesen vártam, és e türelem végül meghozta gyümölcsét. Az ég elsötétedett. Az összes napszél elhúzott végre a Szaturnusz irányába, így végre cselekedhettem. Belenéztem a fényképezőbe, célra irányítottam az objektívet, és megnyomtam az exponálógombot. Zoomoltam, még, még, és tovább, egészen addig, amíg elértem a gép által nyújtott maximális nagyítást, és újra megnyomtam az exponátort. Maradt még egy kis időm, hogy egy kifejezetten valamilyen alakú valamit keressek a Hold felszínén, amit lefotózhatok, mielőtt az Aurora Borealis visszatér. Pillanatok alatt számos objektumot találtam. Nehéz lett volna megmondani, melyik mekkora, így találomra kiválasztottam egyet, és lefotóztam, nehogy elszalasszam a kedvező alkalmat. Jól tettem, mert alig néhány pillanattal később újra kezdődött a sziporkázó fényjáték az égi kupolán, és még a hó is esni kezdett. De ez is épp kapóra jött.
 
Ludolfot kikötöztem egy magányosan fagyoskodó kis fenyőcsemetéhez, ezeket használtam arra, hogy kimérjem a 80 métert. A hó egyre sűrűbb pelyhekben hullot. Az északi fény színes játékában úgy tűnt, mintha megannyi apró gyémánt hullana az égből. E gyémántok közül akartam egyet lencsevégre kapni. Szememhez emeltem a gépet. Beállítottam a normál fókuszt és kattintottam néhányat. Úgy éreztem, nem sikerült igazán jól egyik felvétel sem. Újra szemem elé vettem a gépet, de ezúttal kissé felfelé néztem, remélve, hogy megtalálom a tökéletes pelyhet. Vártam… Ujjaim fájni kezdtek a dermesztő hidegben, de nem mozdultam. Már épp feladni készültem, amikor jobb felől megérkezett a tökéletes hópehely. Villámgyorsan korrigáltam az irányt, és megnyomtam a gombot. Igen, ez most sikerült. Minden megvan. Már csak haza kell térnem, hogy a világ elé tárjam mindezt.
 
Eloldoztam hát Ludolfot, szorgos és hűséges hátasomat, hogy visszavigyem a Mikulásnak. Elbúcsúztunk a nyusziktól és útra keltünk. Sebesen, mint a szűnni nem akaró északi jeges szél száguldottunk vissza a Télapó kunyhójához, ahol a jó öreg nagy örömmel fogadott. Kissé megmelegedtem odabent, elmeséltem sikeres akcióm minden részletét, amiért jutalmul újabb adag cukros teasütemény lett a jutalmam, s a reptér felé vettem az irányt. A becsekkolás ismét zökkenőmentesen zajlott, és rövid idő múlva újra ott álltam az A321 ajtajánál. A lépcső tetejéről még egyszer, búcsúzóul végignéztem a havas kifutópályán, majd beszálltam. Az utat nagyjából végigaludtam, igencsak kimerített a rengeteg élmény, csak landolás előtt ébredtem fel. Minden tagom sajgott, alig bírtam levánszorogni a gépről, ezért úgy döntöttem, taxival megyek haza. A fuvaros 800 millió dollárt kért az útért. Olcsón megúsztam. Nem teljesen hazáig vitettem magam, hanem csak a sarkáig annak az utcának, ahol a birtokunk áll. A sarki boltban vettem egy colát, 1 dollár 90 centért. Nagyon felment az ára az elmúlt egy évben a recesszió miatt. Év elején még csak 1.47-be került. Gondolkoztam, hogy esetleg vegyek-e mellé egy kakaós csigát is, de ahhoz, hogy a 270 forintos pékárut megvegyem, el kellett volna adnom néhány Tesla részvényt, hogy likvid tőkéhez jussak, ezért erről inkább lemondtam. Talán anyám nem adta oda az összes ciberés málét a rikácsoló tollasdínóknak, akkor a maradékot majd megeszem.
 Végül hazaértem, és előhívtam a képeket, és most ti is megnézhetitek.

Jaj, majd elfelejtettem, Ludolfról is van kép. Ez még a Mikulás vityillójában készült.