Ötvenes évek. A Shape of Water (A víz érintése, 2017) remekül mutatja be a mézes-mázas felszín alatt, a csillogó Cadillac-ek mögött megbújó kőkemény valóságot. A noir stílus kitűnő környezetet teremt a társadalom peremére szorult, illetve oda felkapaszkodott (sic!) személyek életkörülményeinek felvázolásához. Mindent láthatunk, amit a csillogás eddig eltakart: az alantas munkát végzőket, a megbecsülés nélkülieket; az amerikai álom sötét oldalát.

Vegyük sorba a szereplőket.  Milyenek a szereplők? Sztereotipizáltak. Az ötvenes években járunk, a sztereotípiák világában. Abban a világban, ahol mindenki, aki nem ember, ártani akar az embereknek. Emberek =amerikaiak. Tehát minden és mindenki ártani akar az amerikaiaknak. Kiváló példa erre a H. G. Wells azonos című könyve alapján készült Világok harca című film (1953; 2005-ben újraforgatták Tom Cruise-zal).

Rasszizmus, homofóbia, szovjetfóbia, hidegháború, előítéletek, erkölcsös erkölcstelenség.

Giles - a meleg plakátfestő

Egy nulla. Egy senki, egy szerencsétlen fasz, aki még azt sem képes kiharcolni magának, hogy a megrendelői kifizessék azt a munkát, amit kértek tőle. Nem tehetségtelen, de az érdekérvényesítő képessége nulla. Az ő karakterén keresztül ismerhetjük meg a franchise rendszer előretörését, egy pitebárban, ahol mindig minden tökéletesen egyforma, és ennek megfelelően halálosan unalmas pitéket árulnak nap, mint nap; a vevők sosem csalódnak, hiszen minden recept kipróbált, hajszálpontosan ugyanúgy készül minden kibaszott alkalommal, sosincs semmi meglepetés, az üzletek is, az utolsó stukkóig, mind ugyanolyanok. Tucattermékek tucatembereknek, egyéniség nélküli fogyasztóknak, akik pontosan ugyanolyanok akarnak lenni. És ezt hajlandóak sok pénzért meg is venni.

És a plakátfestő? Végül ráébred, hogy ekkora senkit még nem hordott a hátán a Föld. Végül eljut arra a pontra, hogy odaálljon a tükör elé és szemközt köpje magát azért, aki. Vagyis aki nem! Nem ember. Az embereket tisztelik. Giles-nek nem jár tisztelet, mert ő egy istenverte senki, egy akkora nulla, hogy még a rühes macskájának se hiányozna, ha elpatkolna. És ez a felismerés veszi rá végül arra, hogy ha már úgyis ennyire rohadtul semmit nem ér, akkor teljesen mindegy, ha beleáll egy szörnymentő akcióba. Ha meghal közben, akkor talán (és ez jelentős momentum, mert még így is valószínűbb, hogy nem, hiszen kit érdekelne egy kiöregedett kisvárosi buzi?) végre valaki emberként fog tekinteni rá - vagy arra, ami marad belőle. Persze a szíve mélyén valójában már elkönyvelte, hogy egy gödörben fogja végezni, amit egy ugyanilyen névtelen senki ás majd ki valahol: beledobják, elkaparják és soha, senki még csak emlékezni sem fog rá.

És a reklámcég embere, aki a barátjának mondja magát? Egy huszadik senki, akiben annyi gerinc sincs, hogy közölje: sajnálom, haver, a cég más koncepciót választott; jobb, ha más munkát keresel, mert nem tehetek érted semmit. Mert ő is egy senki.

Zelda Fuller - a néger nő

A néger nő, akinek volna véleménye. Ő az a fajta katona, aki nem mer kezdeményezni, de szívesen beáll bármilyen cél mögé, amivel az ellenfeleinek alátehet. Sokan vannak így. Akik nem mernének kiállni egy emelvényre, hogy elküldjék a csúti férget a jó édes anyjába, de ha valaki mögé be lehetne állni, akkor ők lennének a tömeg. A néger nő a tömeg. Az irányítható, a manipulálható, az elnyomott réteget képviselő személy, aki amúgy akkora senki, hogy még a férje is leszarja. A néger nő végül vette a bátorságot, hogy beálljon a baszatlan pina akciójába, mert ő, bár valójában egy senki, de mégis elhiszi, hogy ha egy Valaki mögé beáll, akkor legalább a senkifaktora halványul kissé, és a Valaki körül ragyogó dicsfény kissé majd őt is megvilágítja. De Zelda nem lesz Valaki végül. Annak ellenére sem, hogy mégiscsak ráébred: a férje még önnön magánál is nagyobb senki! Szembeszáll a teljesen használhatatlan néger férjével, miután szembesül a ténnyel, hogy valójában az még a senkik közt is a legalsó szinten vegetál. Egy nulla, egy gyáva féreg, akire nem lehet számítani, akinek nem érdemes gyereket szülni; aki jó eséllyel nem is fog neki, Zeldának gyereket nemzeni, de ha mégis, biztosan nem fogja nevelni - nemhogy felnevelni! -, támogatni, sőt, talán még alkoholistává is válik. Olyanná, mint amilyen Zelda apja is volt, kimondva-kimondatlanul benne van a félsz, hogy ugyanazt az utat kell végigjárnia a saját - maga által alapított - családjában, mint abban a családban, ahová született, ahonnan végül a házasságba menekült. Egy olyan "férfival" él együtt, aki a családja tagjait magukra hagyná, ha úgy volna könnyebb; aki nem hogy nem járt, de még csak nem is hallott soha a jó és igaz útról, csak a könnyűről.

Az ilyen férfi nem férfi. Az ilyen ember nem ember. Az ilyen nem érdemel tiszteletet. Még egy nőtől sem. Még egy néger nőtől sem!

A szörny

Sajátos, hogy egy, az amazonas-i esőerdőben lakó mutáns ufó-hal-ember még sosem látott tojást, pedig az Amazonas medence tele van élettel, s ennek megfelelően rengeteg kisebb-nagyobb madárfaj is lakásául választotta. Látványra a mai kor minden igényét kielégítő, részletgazdag, de viselkedését tekintve inkább emlékeztet egy utcán talált lelencgyerekre, mint mitikus félistenre. A film valójában nem róla szól. Mint ahogy a szörnyfilmek általában nem a szörnyekről szólnak, hanem az emberekről, akik szembesülnek vele. Az emberi reakciók kerülnek előtérbe, és míg az ötvenes években a szörny valami iszonyatos valami volt, ami csak úgy megjelent a semmiből és mindenkinek rosszat akart, ezúttal nem erről van szó. Del Toro remekül használta fel a biológusok, kutatók új (és már nem annyira új) tudásbázisát: a minket körülvevő lények, akikkel osztozunk a bolygón, akik velünk együtt itt élnek, akik mind a létükért küzdenek: nem szörnyek. Nem szörny a cápa, az elektromos angolna, a tigris, a polip, a fekete mamba, a madárpók; ők mind az életüket élik. Úgy, ahogy természetük szerint szükséges. A szörny - nem szörny. Egy élőlényről van szó, aki küzd a létéért, megmarja azt, aki árt neki, fél a hirtelen felbukkant, nagy számú, rózsaszín főemlőstől.

És viszi a nőt, persze, hogy viszi, de most már tudjuk, hogy dugni is tud vele. Hogy végül egy szatyorra való ikra, vagy tüdős vízi emlős lesz-e a szörnyszülött újszülött, azt nem lehet tudni. Az is lehet, hogy csak azért vitte el, hogy végül megegye. Mert bár az emberi faj esetében ritka, hogy megesszük, amit megdugunk, illetve megdugjuk, amit megeszünk, de hát láttunk már ilyet is. Olyat is láttunk már, hogy olyasmit eszünk meg, ami mással kefélt, például egy tyúk a kakassal hált, majd a tányéron végezte.

Elisa Esposito - A NŐ

Egy néma nő, aki még életében nem kefélt. Senkivel. Rózsaszín felhőkön pöffeszkedő csillámpónik kacagásának képe tölti el elméjét egy kiadós baszásra gondolva, és meg is ragadja az első adandó alkalmat, amikor végre belevetheti magát ebbe a cukormázas, habos-babos fertőbe. Az életbe. Nincs értelme tovább várnia, elfogadja, hogy neki "csak" egy hal jutott. Na jó, azért nem akármilyen hal, de azért na...! A vicc az, hogy be is jön neki a cucc. Olyannyira, hogy előtör belőle A NŐ. A gondoskodó, a törődő. Aki végre nem csak a napi rutin és megszokás miatt foglalkozik egy férfival - aki ráadásul a szomszédja, nem mellesleg full homár -, hanem szerelemből, csodálva a lényt, aki egy FÉRFI....nak látszik.

Mert meg lett kefélve mocskosul. És ettől végre úgy érzi, hogy végre nem senki. Pedig....

Bizony, egy labort takarító néma lány, aki egy ponttyal dugatja magát, és a barátai egy homi meg egy néger (mindketten címeres senkik), az bizony egy senki. Senki akkor is, amikor nem csinál semmit, de ugyanolyan senki marad, amikor csinál valamit. A mentőakció ugyanis nem róla szól. Ő csak egy asszisztens, egy senki, aki megtesz valamit, amiért tuti, hogy szarrá fogják lőni a CIA ügynökei. De neki ez sem számít. Beleáll, mert akkora senki, hogy igazából rohadtul semmi értelme nincs a létének, és akkora nulla, hogy a mellé szegődő többi öngyilkosjelölt nulla közül sem tűnik ki.

És a többi szereplő? A szabotőr szovjet kettősügynök: egy senki, aki nem tesz semmit, amikor alkalma nyílna rá. A szovjet tábornok? Egy nulla. Az amerikai tábornok? Ugyan, kérem, azt se tudja, milyen eredményt kérjen, mire számítson, de valójában azt sem, hogy minek ez az egész cécó egy szörnnyel. Az orvosok? A nővérek? A takarítók, akik tilosban cigiznek? Akkora senkik, hogy még az őrség is leszarja, hogy olyan helyen dohányoznak, ahol amúgy tilos. A kutatók? Láttál te már olyan kutatóbázist, ahol a kutatás tárgyát naponta kétszer három percre keresik fel a tudósok? Elvileg nekik 24/7-ben ott kéne matatniuk, vizsgálatokat folytatni, elemezni, dokumentálni. Ehelyett? Senkik fontoskodnak, semmiről ugatnak semmit, semmi értelme annak, amit csinálnak. Emberek, akik mi vagyunk, mi, mindannyian: semmitmondó semmiségekért teszünk olyan dolgokat, amik nem érnek semmit.

Richard Strickland - az ügynök

Az igazi III/III-as senki. A kispolgári, kielégületlen, értéktelen nulla. Kafka csótánya. Csehov csinovnyikja. Az igazi SENKI, aki mindig arra vágyott, hogy valaki legyen, de azzal is megelégedne, ha Valaki ránézne; és hatalmával visszaélve ezt a tudatot próbálja erősíteni magában, miközben tisztán látható, hogy felettesei szemében ő csak egy helyettesíthető, nélkülözhető... senki. Napi szinten látni ilyeneket. Legfőképp Magyarországon. A házmesterek, akik azt hiszik, valakivé válnak, ha besúgnak, holott ezzel csak önmaguk értéktelenségét mutatják a külvilág felé. És itt nem arról van szó, hogy valaki bűncselekményt jelent be, hanem arról, hogy olyasmiket is mások (ti.a hatóság) orrára köt, amihez semmi köze nincs. Se neki, se másnak, de a hatóságnak a legkevésbé. És kéjes örömmel tölti el, amikor a függöny mögül kilépve, szélesre tárva a putri bejárati ajtaját, kiáll a ház elé, és elégedetten szemléli, amikor a kiszemeltje amúgy nem szolgált rá, szenved. A háttérből, összehúzott szemmel vigyorog gúnyosan, hogy ugye, nem kellett volna packázni velem, látod, vagyok valaki. Igen, nézz csak rám, ÉN hívtam ki ezeket, ÉN tettem róla, hogy neked szar legyen. És azt akarom, hogy tudd, és tudom, hogy úgysem tehetsz semmit. Hatalmam van feletted. 

És a halála? Végül ugyanolyan semmilyen, jelentéktelen, mint amilyen az élete volt. Talán felötlik benne, hogy biztos kap majd szép, díszes temetést, de az ILYENEKNEK, valójában, csak egy hevenyészett gödör jár az agyagos földben. Ha egyáltalán valaki veszi a fáradságot, hogy elkaparja. Annyira jelentéktelen, hogy ha szemétdombra dobnák a varjaknak, az sem érdekelne senkit. Ha az utcán rothadna szét, az emberek átlépnék, s bosszúsan kérdeznék egymást: ez meg mi a fos? Miért nem mossák bele ezt a trágyát a csatornába? Azért fizetünk a köztisztaságiaknak, nem?

Ez a film a senkikről szól. Senkikről, akik nem tettek semmit, de az egyiküknek talán szerencséje volt. De lehet, hogy ő is csak haleledel lett. Sosem tudjuk meg.

Csak egy senki.

Volt.