"Azt mondjuk, bármit megtennénk a gyerekünkért. Nincs jogod lekurvázni az anyádat azért, mert ő tényleg megtette, amire mi nem voltunk képesek!"

Vannak filmek, amelyekről - a hibák, hiányosságok ellenére is - csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A hiányosságokat a saját életünkben tapasztaltakkal pótoljuk, a hibákat pedig jótékonyan elfedi a történet, ami a fotelba présel. Az Irina Palm (2007) ilyen alkotás.

Az ember élete tele van váratlan fordulatokkal. Vannak jó idők, vannak rossz idők, és néha csak olyan semmilyen.

Nem ritka, hogy emberek leélnek egy életet, kirepülnek a gyerekek, meghal a férj és az idősödő asszony ott marad egyedül. Ennek a történetnek ez az alapja. Itt van Maggie, aki London külvárosában lakik, az egyetlen szórakozása, hogy néha összejönnek bridzselni és pletykálni a szomszédokkal. Ezek a szomszédok az unatkozó öregasszonyok tipizált változatai. Minden nap találkozhatunk velük. Egyikük valóban iszonyú prűd, megrögzött vallásos konzervatív. Soha életében nem volt szüksége rá, hogy másmilyen legyen, neki ez megfelel, és igen, ő az, aki nem képes elhinni, hogy másoknak esetleg másfajta igényeik volnának. Hiszen az ő élete tökéletes, kiegyensúlyozott, meglepetésektől és váratlan fordulatoktól mentes, mindenre van kész válasz, végszükség esetén Lucifer atya, a helyi plébános majd úgyis megmondja, mi a helyes, mit kell tenni.

A másik már nem ennyire tüchtig. Ő az a fajta, aki attól fél, hogy mit gondolnak majd mások. Mit gondol majd Etelka, ha ezt csinálom, mit gondol majd a gyülekezet, holott neki igazából vannak eretnek gondolatai. Néha ki is csúszik a száján ez meg az. Tudatosan kóstolgatja a környezetében lévőket a látszólag véletlen elszólásaival, s attól függően, hogy milyen reakciókat kap válaszul, úgy alakítja ki a külvilágnak szánt végleges álláspontját. Nem küzd az igazáért, csak sodródik a mainstream-mel. Ugyanolyannak akar látszani, mint a többiek, azt remélve, hogy akkor ő maga is ugyanolyanná válik, holott valószínűleg ezzel teszi a legrosszabbat magának.

Ő az, aki a saját, amúgy üres lakásában is úgy kap be egy szem bonbont, hogy körülnéz, s utána kéjesen beleborzong a rosszaságába.
- Juj, de rossz vagyok, hah, ha ezt Etelka tudná, most biztosan kitérne a hitéből.
Lehet, hogy már el sem tudná képzelni magát egyszerű földi halandóként, aki egyszerűen, teljesen hétköznapi módon megeszik egy-két csokit, mert éppen azt kívánta. Megettem, pont, nincs itt semmi látnivaló, foglalkozzatok a saját dolgotokkal - mondhatná. Ehelyett egy bajkeverő kívülálló szemszögéből vizslatja a külvilág reakcióit.

És Maggie, aki dolgozott majd nyugdíjba vonult, és most semmi dolga nincs. Se nem ilyen, se nem olyan, nem is illik a társaságba, nem is igazán érzi jól magát, de ez még mindig jobb állapot számára, mintha otthon gubbasztana egyedül. Itt sem történik vele semmi, otthon sem történne vele semmi, tulajdonképpen mindegy, legalább eltelik a nap. Ám minden nap a haszontalanság érzésével zárul. Aki egész életében dolgozott, majd egyszercsak tevékenység nélkül maradt tudja, milyen érzés ez. Ide értem azt is, amikor munkanélküliként naponta éli meg az elutasító válaszokat: nem Önt választottuk; nincs szükségünk arra, amit adni volna képes; Majd értesítjük. Ez tehát Maggie: lassan elfogytak a teendői. A férje meghalt, a gyerek kirepült, munkahelye nincs, hiszen nyugdíjas.

Maggie unokája súlyos betegségben szenved. Mint kiderül, kezelni csak a világ másik felén, Ausztráliában tudnák. Ez azonban sokba kerül, és mivel a szülők (Maggie fia és a felesége) sincsenek túlságosan elengedve anyagilag, valamint Maggie jövedelme sem túl sok, így felmerül a kérés, mi legyen? Nem kérdés, ha a saját gyermek élete a tét, mindent meg kell tenni. De meddig mehetünk el?
Maggie elkezd munkát keresni, ami persze az ő korában már nem olyan egyszerű. A keresés sem, de találni aztán végképp! Végül egy gloryhole klubban köt ki. Ez leírva roppant egyszerűen hangzik, de a film gyönyörűen és teljesen életszerűen ábrázolja azt a súlyos lelki vívódást, ami azokat az embereket éri, akik hirtelen és váratlanul olyan helyzetbe kerülnek, amit még végiggondolni sem volt alkalmuk, de szükségük sem. Elméleti kérdések, melyekre a válasz mindig vagylagos, esetleges, olykor meghökkentő, váratlan, sajátos vagy rendkívüli. Ha egy tigris ront rá az emberre a gyerekével, nem kérdés, hogy szülőként puszta kézzel kaparnánk ki a rohadt dög szemét, hogy a gyermeket mentsük, de mit kezdhetünk egy olyan ellenféllel, amelyik láthatatlan és megfoghatatlan? Hol van az a határ, ahol azt mondanánk: ezt még a gyermekemért sem tenném meg? Van ilyen határ? Szerencsés esetben ezek a kérdések egy ember életében örökre filozófiai kérdések maradnak. Ám amikor adott helyzetben nem mutatkozik más kiút...

Maggie tehát elvállalja, hogy férfiaknak nyújt "segítő kezet", amivel ő maga pénzhez jut. Nem is rossz pénzhez, ami az adott helyzetben egyáltalán nem mindegy számára. A főnökéről is kiderül végül, hogy nem az a kapzsi, szívtelen rohadék, akinek elsőre tűnik. Egyszerűen üzletember, aki helyet biztosít olyan hölgyeknek, akik értenek ahhoz, amit csinálnak. Nincs sem elítélés miatta, sem felmentés ez alól a tevékenység alól, a film egyszerűen tényként kezeli az adott helyzetet, se jobbnak, se rosszabbnak nem mutatja a klubot, mint amilyen valójában. Bármi, ami felvetődik ezzel kapcsolatban, az a néző lelkivilágából és szemléletmódjából fakad.

Végül összejön a pénz és Maggie át is adja a fiának, Tomnak. Aki természetesen szeretné tudni, hogyan is jutott hozzá az anyja. Maggie természetesen nem árulja el, hiszen elég teher ez az ő maga számára is, fia számára a saját családi problémái is elég megterhelést jelentenek, miért fokozná még ezzel is a nyomást azokon, akik fontosak számára? Ám Tom nem fogadja el a titkolózást és követi anyját a munkahelyére. Nem túl nehéz elképzelni. hogy mi történik, amikor meglátja, mi is az a munka. Itt az ő (másod)drámáját látjuk a vásznon. Semmiképp sem egyszerű dolog a saját szülőnket olyan helyzetben látni, amit aljasnak, alantasnak, netán elfogadhatatlannak tartunk egyébként. Még szörnyűbb a trauma, ha tudjuk, hogy ez miattunk, pontosabban a mi érdekünkben alakult így. Szembesülni azzal a ténnyel, hogy a felnőtté válás bizony komoly áldozatokkal jár. És szembesülni a ténnyel, hogy nem vagyunk mindenhatók, nem vagyunk képesek egymagunk megbirkózni minden kihívással. És néha szembesülni azzal, hogy mások, akik szeretnek minket, olyan áldozatot is meghoznak értünk, amikre mi magunk talán nem is lennénk képesek.
Végül Tom felesége bizonyul racionálisabbnak, felismerve a meghozott áldozatot és megragadva az egyetlen kínálkozó lehetőséget. Elfogadja a pénzt; azt a pénzt, melynek immár tisztában van az eredetével, felmérte és megértette azt a súlyos traumát, amelyet Maggie emiatt elszenvedett; felismerve, hogy itt nem csak X mennyiségű pénzről van szó, hanem van mögötte valami olyan plusz, amit megfizetni, visszafizetni nem lehet: egy sors új irányt vett, olyan vidékekre kényszerült, ahová csak nagyon kevesen merészkednek, és ezen keveseket még a társadalom elítélő magatartása is sújtja.

Mellékszálon betekinthetünk a Gryllus Dorka által alakított Luisa életébe is kicsit. Luisa egy magyar lány, aki az adott lokálban dolgozik, ő tanítja be Maggie-t. Maggie-nek hamarosan már olyan jól megy a munkavégzés, hogy Miki, a hely tulajdonosa elbocsájtja Luisát. Egy magyar bevándorló Londonban, kisgyerekkel, aki egy olcsó panel-lyukban lakik, ahogy sok más kelet-közép-európai is így élt/él ott, és aki váratlanul egy helyi, ráadásul elég öreg nő miatt elveszíti a megélhetését. Ugyanakkor érdekes kontrasztként jeleníti meg, hogy milyen, amikor valaki teljes munkaidős foglalkozásként, magától értetődő módon űzi ezt a fajta mesterséget, és mennyivel másabb, amikor valaki kényszerű helyzetében már nem tud máshoz folyamodni.

Epilógus

"Azt mondjuk, bármit megtennénk a gyerekünkért. Nincs jogod lekurvázni az anyádat azért, mert ő tényleg megtette, amire mi nem voltunk képesek!" - a film csúcspontja ez a mondat és azt hiszem, ehhez nem is kell kommentárt fűzni.

A történet azonban itt nem ért véget. Maggie, pontosabban az általa megszemélyesített Iriona Palm sztár lesz a Londoni éjszakában, brand-dé válik, amelyet egy másik szolgáltató-egység tulajdonosa is szívesen menedzselne. Ám Maggie nem hagyja el munkáltatóját, aki a legnehezebb helyzetben kirántotta a bajból az unkáját(!). Fontos momentum a hála jelenléte a filmben, ugyanakkor jelentős hangsúly fekszik a viszonosságon is: Mike sosem bánt rosszul Maggie-vel, alkalmazottként sem volt vele durva vagy lekezelő - ami a magyar munkáltatókról nem mondható el, ám Angliában ez az általánosan jellemző: a beosztott alkalmazott nem egyszerűen egy robot, ő munkatárs, akin az üzlet sikere múlik. Így még az extrapénz sem képes olyan csáberővel bírni, hogy csak emiatt váltson az ember, főleg egy olyan hely kedvéért, ahol egyértelmű módon kizárólag a profitmaximalizálás volna Maggie jelenlétének egyetlen célja, megfosztva minden emberi vonástól.

S hogy meg lehet-e szeretni egy ilyen munkát? Ha valaki megszereti, akkor rosszabb emberré válik?
A változás elkerülhetetlen, Maggie sem marad az a magányos, unalmas öreglány, aki a kertvárosban tengetve mindennapjait, unatkozva várja a halált - vagy bármit, csak történjen végre valami. Felismeri, hogy vele végre TÉNYLEG történt valami; valami új kezdődött, valami, ami fontossá és hasznossá teszi őt. Legyen az mégoly lenézett tevékenység is, mint a bohóc polírozása, de ő ebben nem csak jó, de London-szerte ismert! Maggie felismeri a magában rejlő tehetséget és adottságot és végül megbékél vele. Elfogadja és kiteljesedettnek érzi magát azzal, akivé ilyen rövid idő alatt vált, és nem fél ezt nyíltan és büszkén - bár az előzmények említése nélkül - a fent említett szomszédok arcába mondani:
- ÉN vagyok Irina Palm! - Igen, én vagyok az, jól nézzetek meg. Csámcsogjatok, irigykedjetek, vagy szidjatok és ócsároljatok, de ÉN igenis megcsináltam magam! Én egyedül kiléptem ebből a nyugger-picsogásból és végre újra élek. Van munkám, megbecsülnek, fontos és talán még hasznos is, amit csinálok. És nem mellesleg mocskosul jól keresek vele. Most pedig mennem kell dolgozni, elnézést...