Azt mondják, a legrosszabb beteg az orvos. Néha azt is, hogy a legrosszabb vendég a vendéglátós. De ez utóbbi nem igaz!




Onnan lehet tudni, hogy egy kollégát látsz vendégül az étteremben, hogy ismeri az alapvető protokollt.

Előre köszön (ami egyébként alapvető lenne, hiszen az érkezőnek kell először köszönnie, ez csak legújabban nem divat Magyarországon), megvárja, míg a pincér elirányítja, hellyel kínálja, körülugrálja, stb.

Az átlagos magyar vendég (sajnos külön ki kell hangsúlyoznom, hogy a magyar, később erről még lesz szó) szó nélkül bejön, leül a legmocskosabb asztalhoz, ahonnan most ment el az előző társaság, és a pincérnek még nem volt ideje leszedni sem az asztalt, és ha nem terem ott rögtön valaki, már fel van háborodva. Arról már nem is szólva, hogy a koszos asztal láttán meg kitér a hitéből. Nem számít, hogy ő választotta ki a 10-ből az egyetlen olyat, ahol még az előző teríték van.

Azért van egy alap protokoll, hogy a pincér kínálja hellyel a vendéget, mert úgy biztos, hogy olyan helyre fogja ültetni, ahol tiszta az abrosz, meg van terítve, rendbe van rakva a környezet.

Ha kollégát látsz vendégül, az mindent megköszön, nem elégedetlen a felszolgálás sebességével, hiszen maga is átlátja a pályát, kivárja, míg rákerül a sor, és nem válogat össze-vissza az étlapról.

Általában, ha kiderül a kollegalitás, a pincérek nem fogadnak el borravalót, legfeljebb egy italra lehet meghívni őket és a konyha személyzetét.