Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya magába.
Hogyha a Hold rá fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. -

Kedvesem, te űlj le mellém,
Ülj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

Petőfi Sándor, Erdőd, 1848. november 17-20.

Hideg szél fú, hull az erdő levele,
Beh szeretnék hullani én is vele,
S mint az a mag, mely már földben aluszik,
Elalunni, elalunni tavaszig!

Elfeledném, hogy elhervadt idején,
Ki se' nyilva, bimbajában a remény,
Elfeledném, hogy már ősz lett életem,
Nem melegít, búcsuzik a szerelem.

S majd amikor beköszönt a kikelet,
S a hideg föld érzi már a meleget,
Mint a bokor, mely új lombot, bimbót hajt,
Fölébrednék, virágoznám én is majd.

Hajh de a szív csupán csak egy tavaszt él,
Igazában egyszer szeret és remél,
Azután csak másodvirág - érzem én -
Csak hervadni csalta ki az őszi fény.

Gyulai Pál, 1853