Az európai filmgyártás újabb gyöngyszeme.

Szeretem a Nightwish-t. De amikor megláttam, hogy filmet készítettek 2012-ben, kicsit megijedtem, hogy valami musical-félét csinálnak az Imaginaerum albumból. Sajnálatosan rossz magyar beidegződés. Szerencsére vettem a bátorságot, hogy mégis elkezdjem nézni és egyáltalán nem bántam meg. Sőt!

Az Imaginaerum egy olyan mű, amit érdemes megnézni, akár többször is. Akárcsak a Felhőatlaszt. Egy kicsit magunkba szállhatunk. Egy kicsit elgondolkodhatunk azon, hogy más emberek miért úgy döntenek adott szituációban, ahogy. Megérthetjük, hogy ezen döntések mögött az elmúlt idők tapasztalatai vannak, sokszor egy egész élet, amiből mi, most csak azt a kis szeletet látjuk, amit jelennek hívunk. De többről van ebben a filmben szó. Az elfogadásról, az elengedésről, a megbocsájtásról (nem utolsó sorban magunkkal szemben), arról, hogy ne várjunk valakitől olyasmit, amit nem tud adni, (vagy, hogy úgy adja, ahogy mi várjuk, de ahogyan ő nem tudja adni),  inkább azt fogadjuk el, amit ad, ahogyan adja, mert ha ez a legjobb szándékkal jön, akkor nem kívánhatunk többet.

Ez a finn-kanadai koprodukció egy lenyűgöző világba kalauzol el minket: Tom Whitman lelkébe. Tom Whitman nem volt igazán jó apa, és a halálos ágyán minden sérelem, ami érte felszínre tör. Ezt ellensúlyozzák a pozitív emlékek: a lánya és mindaz, ami vele kapcsolatos. A kérdés, hogy elegendőek-e a jó emlékek ahhoz, hogy a rosszak elfakuljanak végre? 

Ezzel párhuzamosan, míg Tom önmagával küzd, a lánya szintén önmagát marcangolja apja miatt. Úgy érzi, nem kapta meg tőle azt, amit várt. 

10/10-es film, mindenkinek ajánlom, főleg így karácsony előtt. Feliratot itt lehet hozzá találni.

A főbb szerepekben a Nightwish zenekar tagjai jelennek meg, és meg kell mondjam, elképesztően jól játsszák a szerepüket. IMDB