A fodrász szék meséi (Kis Zoltán írása) 

 A fodrász szék meséi (Kis Zoltán írása) 

Egyetlen nagyapai hagyatékom a szék, no, de nem akármilyen ám: igazi görgőkön forgó, faragott lábú fodrász szék. Az apám állította helyre 1979-ben,- mint arról a fejtámla mögötti felirat tanúskodik-precíz műszaki lévén mindent dokumentált, még ezt is. Szép kézírással örökíti meg rövid, summázattal az utókornak: „Ez a szék apám fodrász üzletének első darabja, amit 1918-ban nyitott Jászberényben, ebben sok- sok fejet nyírt meg, de egyet sem nyírt ki.”

Személyes találkozásom a székkel valamikor a hatvanas évek elején kezdődött. Akkoriban nagy divat volt a nyári szünet elején a gyerekek fejét „nullásra” venni, ami azt jelentette, hogy a mester a legnagyobb késű géppel keresztbe kasul addig szánkázott a kobakon, amíg az el nem érte a kugligolyó simaságot. Nem voltam nagy barátja ennek a divatnak, de a család együttes állhatatos rábeszélésének engedve,- némi édesség kilátásba helyezése után- ráálltam a dologra. Ráadásul, amiért más gyerek fizetett, azt én ingyen kaptam meg, bár erről az ajándékról szívesen lemondtam volna.

A nagyapám szép magas ember volt, csokornyakkendőt, bricsesz nadrágot viselt és még nyolcvan éves korában is kerékpárral vállalt „házhoz megyek” szolgáltatást mozgásképtelen kortársai borotválására.

Az üzlet beindult, de rövidesen behívták vörös katonának, majd a kommün bukása után folyathatta, mint Horthy bakája. Három esztendőt húzott le, de nem adta fel, ismét életre keltette úri fodrászatát.

A boldog békeidőkben már három segéddel és két inassal dolgozott, akik ellátásáról a nagyanyám volt hivatott gondoskodni. A városban több „borbély” üzlet is működött, de az övét csak „fodrászat”-ként illett emlegetni.

Az első háborút megúszta, de a második végét, mint tartalékos tizedes, már élvezhette. Munkaszolgálatos századhoz került, akkoriban úgy emlegették ezt a beosztást, hogy „keretlegény”. Sokukat a háború után be is börtönözték, mint a zsidók ellen elkövetett háborús bűnök résztvevőit. Az öreg – kora miatt a században is így emlegették - bizony nem repesett az örömtől, amikor megkapta idézését az úgynevezett Igazoló bizottsági meghallgatásra.

A tárgyaláson nézett csak nagyot, mert a századából hazatért munkaszolgálatosok jó része megjelent, de nem csak, mint szerény hallgató, hanem mint tanú. Valamennyien a Kis bácsi emberségét bizonygatták, sőt volt, aki megmentőjeként gondolt rá mondván: még „Hitler- szalonnát” (akkoriban ez egy zselés, gusztustalan eper ízű műlekvár volt) is lopott nekünk a tizedes úr. Igazolták is gyorsan. Még az üzletét sem kellett elhagynia egészen 1951-ig.

Történt akkor, hogy látogatók érkeztek a tanácsról és csábító ajánlatot tettek neki.

- Na, Kis úr, van két ajánlatunk: az első, hogy belép a szövetkezetbe és beviszi az üzletet. Maradhat üzletvezető.

- Hallhatnám a másikat is? - kérdezett vissza.

- Természetesen: Amennyiben az elsőt nem fogadja el, úgy államosítjuk a kócerájt, fog egy fésűt és egy borotvát, majd azonnal eltakarodik.

Nem kellett sok gondolkodás a mesternek rögvest rávágta:

- Uraim, köszönöm lovagias ajánlatukat. Meggyőztek, az elsőt választom.

Így lett hát üzletvezető a saját fodrászatában, mint öntudatos szövetkezeti tag.

Az üzlet polgári jellege megmaradt, a vendégkör sem változott lényegesen, mindössze a korábban kulturális igényeket is kielégítő Orion világvevő rádiót cserélték le az akkori megengedett divat szerinti „néprádió”-ra. Erről tudni kell, hogy mindössze két adót foghatott: a Kossuth és a Petőfi jelentette a teljes repertoált.

Az ipari tanulók - korábban inasok - minden reggel frissen olajozták a padlót, cserélték, a köpcsészéket és gondoskodtak a napi frissen vasalt kendőkről, mindezt a nagyapám szigorú felügyelete mellett.

A fodrászatba járás nem csak az arc és fejszőrzet rendszeres karbantartását szolgálta, hanem egy igen meghitt baráti csevejt is a betérők között. Azok, akik az italbolt rothadást árasztó kesernyés bűzét és stílusát neveltetésük okán sem viselték szívesen, inkább választották a közösségi lét eme formáját.

Gyermekkorom meghatározó helyévé vált ez a helyiség. Iskola után itt vettem további leckéket a világról, ami az akkori hivatalos tananyagban nem szerepelt.

Csodálkozva hallgattam történeteket a régi polgári világról, amiből talán még valami nosztalgikus hangulata is áradt. nagyapán ironikusan emlegette magát, mint üzletvezetőt, de a vendégek mindig főnök úrnak, vagy tekintetes úrnak szólították.

A naprakész híranyag beszerzésének elsőszámú eszköze a Szabad Európa rádió volt. Nagyapám minden este végighallgatta, hogy mit is hazudtak nekünk aznap itthon. Korábban akadt némi összetűzés a családban, ha nagyanyám napközben elkalandozott a hangoló gombbal és véletlenül nem állította vissza a 19, 31, 41, vagy 49 méteres rövidhullámra az állomáskeresőt. Ilyenkor az öreg még a hangját is felemelte: Böske, már megint piszkáltad a rádiót, nem megmondtam már, hogy ezen csak híreket hallgatunk! Hogy elejét vegye a további családi villongásoknak, vett a nagyanyámnak egy varázsszemes Oriont és a saját világvevőjét megcsonkíttatta. Megbízható rádiószerelő kuncsaftjával üzletet kötött, hogy egy hónapig ingyen borotválja, cserében a mester leforrasztja az állomáskeresőt egy váltó gombbal rögzítve a szabad Európa sávjaira. Ettől kezdve ez a készülék már valóban nem volt alkalmas a véleménynyilvánítás szabadságára csakúgy, mint a Néprádió, azzal a különbséggel, hogy ez talán nem hazudott. Bár 56-ban érte némi csalódás, váltig hitte, hogy a kitartásra való felszólítás mögött tényleges segítségnyújtási szándék is van.

Nyugdíjba vonulásakor nagy megtiszteltetés érte, a szövetkezet vezetősége – akik között egy sem akadt, akinek valaha is lett volna bármilyen kis vállalkozása vagy vagyona - úgy döntött, „Kis Bácsi” megkapja azt a fodrász széket, amivel első üzletét nyitotta, és ráadásul viheti a beretvát, az ollót, a pamacsot tállal, és a gépollót /mechanikus leltári szám: FSZ 21044/. Az eszközök selejtezéskor megállapított értékének megtérítése alól mentesítették, így tekinthetjük ezt az esetet a rendszerváltás előtti részleges kárpótlás megjelenésének is. A végleges egyébként is elmaradt, nagyapám már nem élhette meg.

- A jó mester haláláig viszi az ipart - mondogatta, ezt szó szerint be is tartotta. A konyha változott át fodrászattá, nyáridőben a tornác töltötte be ezt a szerepet. A vendégkör java követte a mestert, nem kis bosszúságot okozva ezzel az új üzletvezetőnek, mert hisz épp azokat veszítette el, akik igényes szolgáltatást kerestek, nem csupán a „két forintos nyírakózásra” fizettek be.

Itt felszabadult élet folyt, lévén magánterület (korábban még a fodrászat is annak számított/), így a Szabad Európa hallgatása már a szolgáltatás elválaszthatatlan kellékét képezte.

Történt egyszer, hogy a körzeti megbízott, Szebenyi főtörzs – aki ugyancsak bejáratos volt - riadt arccal lépett be a nyári napban fürdőző tornáci vendégváróba.

- Kis Úr, gond van - kezdte remegő hangon, mint aki bűnrészes (megjegyzem az is volt) - azt mondták az őrsön, hogy hallgattassam el a maga rádióját, mert a tornácáról a Szabad Európa üvölti be az egész utcát. - A tényállás megállapítása pontos volt, mert az öreg már nem csupán provokatív célból -korábban volt ilyen eset -, hanem azért is üvöltette teljes hangerőn a rádiót, mert hallása igen megromlott.

- No de fiam, én nagyot hallok, meg egyébként is a saját portámon azt teszek, amit akarok (ez utóbbi megjegyzése nem volt teljes összhangban az akkori jogi szabályozással pláne a joggyakorlattal).

- Papír kéne róla - gondolkodott el a szerv. - Megvan, maga bemegy az SZTK-ba, onnan hoz egy igazolást, hogy hallássérült és én ezt átadom az őrsön, így tán csak figyelmeztetik, hogy korlátozza a hangerőt.

Megfogadván a jóindulatú tanácsot, a mester elment a fülészetre, ahol megállapították, hogy valóban nagyot hall és még egy nagyothalló készüléket is felírtak neki, nyugdíjas lévén, térítésmentesen.

Hiú volt, ám de nagyon - ő a fülébe nem dug semmit - de ha már ingyen van hát kiváltja. El is ajándékozta valamelyik vendégének, megvalósítva így a társadalombiztosítási csalás vétségét -megjegyzem erről sem tudott, hiába hallgatott annyi Szabad Európát.

Szebeni tanácsa bevált, mindössze azzal bízták meg, hogy néhanapján ellenőrizze, hogy az öreg nem bömbölteti tele az utcát Bibó tanulmány-elemzésekkel. A feladatnak nagy előszeretettel látott neki a derék rendőr, mert hisz korábban is minden nap ott lebzselt azzal a különbséggel, hogy immáron, mint hivatalos cenzor vette igénybe a nagyapám szolgáltatásait, aki a törzsvendégeknek járó kedvezményt azonos feltételekkel nyújtotta neki, mint bárki másnak.

A halál, közel a kilencvenhez úgy ragadta magával, ahogy az életét leélte. Állva a forgószék mellett - amiről e történet szól - az egyik vendég bajusz igazítása közben. Letette az ollót s ennyit szólt: Szervusz, Böske. - Mire a nagyanyám, vagy a vendég elkaphatta volna már a szőnyegre hanyatlott.

A temetésére nem tudtam el menni, aznap volt a római jog vizsgám. Így utólag belegondolva: jobb lett volna elhalasztani.