A SÁRKÁNY
 
 
 Egy roppant sárkány, - de nem az
 Mely a mesék honában költ,
 Nem is az a másik, melyet
 Szent-György vitéz hajdan megölt,
 Hanem legújabb nemzedék -
 Szárnyaira emelkedék,
 Hogy elhagyná a földi port,
 Melyet a szél szemébe hord.
 Aránylag óriás feje
 Kétségkivül lángész jele,
 Míg a derék s azon alább
 Mindegyre keskenyűl a láb,
 Mint jólszabott táncmesteré,
 Mint a betűk között a V.
 Két nagy szeme, szemöldöke
 Holló-korom-éj-fekete,
 Szakáll, bajusz is van elég,
 S az arca berzseny színben ég:
 Szóval: így szemre-főre tetsző
 Volna - de egy kissé ijesztő.
 Még ifju benne minden íz,
 Még szívos az élet-csiríz,
 Mely összetartja tagjait,
 Különnemű darabjait.
 
 Mert nem szabad felejtenem,
 Mennyi különböző elem,
 Hányféle rész s mily gyülevész
 Foltjaiból lett ő egész.
 Ott szárnyal egy sok tollu kóta,
 Röpülni most tanúl egy óda,
 Néhány "Balatoni Levél"[*]
 Melyek hasát kinozza szél;
 A délibábról egy mese,
 Az: "Árnyék és szerelmese,"
 Egy dráma, egy irány-regény:
 Az a pokol mély fenekén,
 Ez játszik a hold kerekén;
 Egy festett angyal, mely repül,
 De nem hinnéd próba ne'kül;
 Egy költői kor-vázolat:
 Hernhuterek Árpád alatt;
 Egy műtani, széptani cikk,
 A farka végén egy "kritik";
 S mindezt bezárja:
 "Változat a sphaerák dalára."
 
 Mondom tehát, azaz hogy írom:
 Sárkány barátunk emelé
 Minde csodákat fölfelé,
 Halványabb vagy szürkébb papíron.
 S már elhagyá a háztetőt,
 Hol a nagylábu gólya költ,
 Már a kémény torkába lát,
 Lenézi a jegenyefát,
 Le a varjút, ki oly henyén
 Tollászkodik a jegenyén.
 Sőt a torony, ez óriás,
 E legnagyobb auctoritas,
 Bezzeg mereszti négy szemét,
 Alig titkolja szégyenét,
 Nyújtózkodik is, de hiába!
 Ha szárnya nincs, mit ér a lába!
 Mi haszna, hogy ott ül magas
 Tetején a kevély kakas!
 Mi haszna, hogy berzenkedik!
 A sárkány túlemelkedik,
 Mint egy merész királyi sas.
 És még tovább is szállana, -
 Megtetszett néki a tanya,
 "Hol a villám foganzik és
 Bölcsődala a mennydörgés."
 
 Mindig felebb, mindig felebb,
 A végtelenhez közelebb
 Emeli őt ifjúi vágya,
 "Hol a mindenséget belátja":
 Be a falut és a mezőt,
 Hol a kender vetése zöld,
 Egyéb minden sárgulni kezd,
 Sűrű a boglya és kereszt,
 S a tarka dolgos nép a réten
 Oly apró, mint tyúkok szeméten.
 Ezek felé
 Nem röstelé
 Kiáltni mostan egy nagyot:
 "Rám nézzetek: én sas vagyok."
 S hogy elhiggyék: ismételé.
 
 No, ezt ugyan nem hihetik,
 De a beírt
 Silány papírt
 Mely föléjük emelkedik,
 Aprója, nagyja
 Ujjal mutatja,
 Sőt némelyik gyönyörködik,
 Egy tekintetre nem hagyja.
 Hanem a sárkány többet várna:
 Tapsot kiván, az kell neki,
 Gondolja, hogy megilleti
 Valamivel többecske lárma:
 És míg a híg
 Aetherbe' lóg,
 Száján kitör e monológ:
 "Hah, gyáva por a földtekén,
 Maradj, vessz hát! megvetlek én.
 Nincs-é nekem elég nagy szárnyam,
 Hogy a sphaerák honát bejárjam?
 Itt billeg az jobb s bal felöl,
 Testem pehelyként viszi föl,
 És még fölebb vinné, de meg-
 Tartóztat e köldök-zsineg.
 Mit? nem vagyok én az
 Ég üstököse,
 Pályámat a földhöz
 Hogy semmi se kösse?
 Föl, föl csak azért is!
 Mindegyre fölebb!
 S te nyomoru cérna.
 Pokolba veled!"
 
 Így szóla; és mikép a vad
 Borjú, mely lenni vágy szabad,
 Lesütött fővel
 S minden erővel
 Addig cibálja kötelét,
 Amíg ott nem hagyá felét:
 Úgy a mi sárkányunk tolá
 A madzagot fel és alá,
 Néha lecsap, néha pedig
 Ugyan nekirugaszkodik.
 Elannyira, hogy a zsineg
 Szökéseit nem bírja meg, -
 S amely eddig röptét feszíté,
 Eget a földdel közvetíté,
 Most elszakad
 A kötelék
 És ő szabad!
 "Övé az ég."
 
 De mint a széles szárnyu héja,
 Midőn csirkét rabolni célja,
 Vagy rá a cső nem puffra lő,
 Ép oly irányt vesz mostan ő.
 Teste könnyű, feje nehéz,
 Szárnya fityeg, mint köntösujj
 Szokott, midőn nincs benne kéz,
 Avagy forgácsi a cégérnek,
 Ott ahol árpanedvet mérnek -
 Midőn zimankó szele fúj.
 Repülne hajh! repülne ő,
 De nincsen arra jó idő,
 Ellenben van kilátás,
 Hogy a fejét, mely földre húzza,
 E pillanatban összezuzza -
 Ami bizony nem áldás.
 De mily szerencsés baleset!
 Épen egy tócsába esett,
 Hol míg elázik szárnya, farka,
 (Mivel egyik se gutta-percha),
 Tó-szélén egy vén Brekeke
 Kár-örömmel így rekege:
 
 "He! he! he!...
 Lám: okosabb, mert biztosabb
 Ide le;
 Ne hidd, hogy a sas néz a napba:
 Tamás voltam, leszek is, abba:
 Csak földre néz, prédára les,
 Nyúlat, juhot, libát keres; -
 Mi a repűlést illeti:
 Repülhet, szárnya van neki;
 Én arra sem vagyok irígy,
 Mert nála jobban ugrom: így!"
 S valóba'
 Hol a már széjjelázott
 Sárkány gerince látszott,
 Odazuppant, a tóba.
 
 Melyik részen van itt az író? -
 Úgy tesz mint a falusi bíró
 Egy bonyolult kérdés fölött:
 "Se neked - se neked nincs igazad
 Valahol, a kettő között,
 Keressétek az igazat!"
 
 (1853)
 
 [*] Dagályos levelek egy szépirodalmi lapban. Arany János