(Negyedik, befejező rész) [...] mert legtöbbször hánynivaló, ahogy tombol körülöttünk a bevásárlási, nagytakarítási és sütés-főzési láz [...]

Vannak pillanatok, amikor majdnem tudom, mi a karácsony. Mármint hogy igazából milyennek kellene lennie!

Mert legtöbbször hánynivaló, ahogy tombol körülöttünk a bevásárlási, nagytakarítási és sütés-főzési láz. Aztán a hazug ajándékok azoktól, akik sosem tudhatták, mire vágyunk, és kik vagyunk valójában. Magányosan, sötét lelkünkkel feszengünk a vacsoraasztalnál, és legszívesebben beleüvöltenénk a családi szájtépés ricsajba: Kussoljatok! Legalább egy percre kussoljatok!

És akkor majonéztől és zsíros hallétől csöpögő ujjaikból kiejtenék a villáikat, és megállna egy percre a világ. És ha abban a lopott kicsi percben együtt lehetnénk azzal, akire kurvára vágyunk, akkor egész más lenne a karácsony. Akkor KARÁCSONY lenne igazából.

És ha már elvánszorogtak a rokonok, és mindenki alszik, te pedig odalépsz az ablakhoz és látni fogsz néhány magányos hópelyhet lefelé szállingózni a nyers, különös téli égből. És az lesz a TE karácsonyod. Egy kicsi ünnep, csak neked.

Nekem nem kell a puccos fa, a csicsás díszek és gyertyák. Mert a valóság sohasem a külsőségekben keresendő.

Azt hiszem, az igazi karácsonyt elrabolták tőlünk, mert ami ma van, az csak a csomagolás.

Hé, ha megtaláljátok, szóljatok nekem is!