Hegedűs a forradalomban (Kis Zoltán írása)

A mese, amit most közreadok valóban megtörtént itt, Magyarországon, egy dél-alföldi településen, 1956 október végén.

A hűvös napokra a falu népe, legalább is a férfiak - végezve az őszi munkákkal - kedvelt időtöltésének hódolva bevonult a község egyetlen népi szórakozást nyújtó intézményébe, a szövetkezeti italboltba, hogy a fröccsök és a kivénhedt prímás együttes harmóniáját élvezze.

Annak idején az ilyen műintézetek közönségét jórészt közgazdasági elemzők, politológusok és történészek alkották, csak talán mondandójuk lényegét - jól felfogott érdekükben, a besúgókra is tekintettel - az aktuális politikai elvárásokhoz igazították.

A koraesti hangulat semmiben sem különbözött a korábban megszokottaktól, szidták a vizezett bort, kevesellték a szódában a buborékot és hallgatták Zsiga urat, aki a valamikori sikereiről adomázott. Valóban híres muzsikus lehetett egykoron, legalább is márkás, de már kissé kopottas hegedűje erről árulkodott. Néhány rongyos fénykép is előkerült a boldog békeidőkből, melyeken az öreg előkelő emberek társaságában múlatja az időt: azaz ő bazsevál, az urak meg élvezik.

Egyszer csak, mint a híres Rózsa Sándor nótában, ajtó nyílik, szó megszakad, két szomszédos falubeli lép be rajta: - Emberek, Pesten kitört a forradalom, ti meg csak isztok… aki magyar velünk tart!

Pusmogtak az atyafiak: - No, jó-jó, de hova menjünk és mit kéne most tenni, hogy itt is forradalom legyen?

Kihörpentvén poharukat, a kocsma előtt „bizottmány”-t alakítottak és nekiláttak az érdemi program kialakításának. Első dolguk kell, hogy legyen a gyűlölt szimbólumok eltakarítása. Na, ebből csak egy volt a faluban, a tanácsháza tetején a „Vörös Csillag”. Ez, mint valami örökmécses, éjjel-nappal a fáradt negyven wattos izzójával hirdette a kommunisták dicsőségét, és állítólag a munkás szolidaritást is, de ez utóbbiból történetünk szereplői nem sokat éreztek akkoriban - gyanítom, később sem.

A frissen megválasztott elnök, egyben a kocsma üzletvezető helyettese (korábban tulajdonosa) kiadta a parancsot: - Elő a tűzoltó létrával és vegyük le a csillagot!

Abban az időben a vidéki települések közvilágítása a körzeti megbízott irodájának ajtajára, a tanácsházára és az italbolti hívogatóra korlátozódott.

Zsiga elgondolkozott, miként talál majd haza ezután éjszakánként, mert hisz neki egyetlen stabil pontja van a mámoros esték után, az pedig a csillag. Olyan ez számára, mint a háborgó tenger hajósainak a világító torony.

Viaskodott benne a forradalmi hevület és a praktikum, s hogy lelkén könnyítsen, megszólalt:

- Barátaim, mielőtt a forradalom programjának megvalósításához látnánk, gondoljuk át kinek mi a viszonya ehhez a csillaghoz! Nekem bizony nem ártott, egyszer sem tévedtem el, sokszor segített haza.

A bizottmány több tagjának is lehettek hasonló tapasztalatai a csillaggal, így aztán kis hümmögések és zavart köhécselések után úgy döntöttek, hogy átmenetileg felfüggesztik a forradalmi program e pontjának végrehajtását

Néhány nap elmúltával jött a hír: vége, az oroszok leverték a forradalmat, így a falu nép már nem szembesülhetett a zsarnokság szimbólumának pusztulásával.

Teletek a hónapok, majd úgy március táján értesítés érkezett Zsigának, ajánlott küldemény formájában, hogy ugyan fáradjon már be a megadott időpontban a megyeszékhelyre, a tanácshoz.

Remegett az öreg térde, vajon mit akarnak a magas elvtársak, átfutott rajta, tán a forradalmi tevékenysége miatt rajta statuálnak példát nyilvános akasztás keretében.

Pontosan tartva az időpontot, hisz mégsem késhet el valaki a saját kivégzéséről, jelentkezett az öreg a VB titkárságon.

Hellyel kínálták, kávét hoztak, ami már nagyon gyanússá tette a dolgot, azt hitte ez az utolsó kívánság teljesítéséhez tartozik. Nyílt a párnázott ajtó, de nem az állami ítéletvégrehajtó, hanem maga az első titkár elvtárs lépett oda hozzá:

- Elvtárs, - szólt barátságos hangon - engem ért a megtiszteltetés, hogy önnek egy szerény ünnepség keretében megköszönjem a sajnálatos események alatt tanúsított bátor helytállását. Megbízható forrásból tudjuk, - talán egy forradalmi bizottmányi tagtól?! - hogy maga akadályozta meg szocialista rendszerünk szimbólumának, a vörös csillagnak a meggyalázását és elpusztítását.

Ez így igaz - gondolta a prímás - és bízott abban, hogy az okát nem árulta el a besúgó forradalmár.

A köszönet mellé kitüntetés is jár, hát megkapta a „Munkás-paraszt Hatalomért” érdemrendet.

Nem volt ez olyan elismerés, amire nagyon büszkének érezhette volna magát, így aztán hazatérve nem is tett említést erről a családnak.

Jó tizenöt évvel később unokája, sikertelen felvételije után, sírva panaszkodott az öregnek, hogy micsoda szemét rendszer működik Magyarországon, hisz ő, aki kiválóra teljesít, kimarad, míg mindenféle vén „komcsik” rokonai felvételi nélkül kerülhetnek be az egyetemre, mert valami munkás-paraszt érdemrendjük van.

Villám csapott az öregbe: De hisz ilyet ő is kapott, meg is van még tán a padláson a katonaládában.

Este, amikor már mindenki aludt, elkezdte keresni és láss csodát, a celofánba csomagolva még az adományozó oklevele is megkerült. - No, ez alapján már senki nem mondhatja, hogy az Ecserin vettem, vagy a lóversenyen nyertem - dörmögte, és nyugodt szívvel hajtotta álomra fejét.

Másnap hajnalban már a vonaton ült útban a nagyváros felé, ahol az egyetem működött, melyről szeretett unokáját olyan csúf módon eltanácsolták. Benyitott a dékáni titkárságra, s mint a rendszer megbecsült megmentője – mellén a Munkás-Paraszt Hatalomért Érdemrenddel - követelte az azonnali személyes találkozót a dékánnal. Lett nagy lótás-futás: Itt van az egyik legnagyobb veterán, kerítsétek elő a dékánt!

A kar vezetője szánta-bánta a történteket, de hát ők nem tudhatták, hogy az ifjú növendék jelölt ily komoly pedigrével rendelkező családból származik.

- Fátylat rá! - engesztelődött ki a prímás - de most már gyorsan állítsák ám ki az unokám felvételéről szóló passzust!

A következő héten ajánlott küldeményben kapott értesítést a nagyreményű unoka, hogy ő biz sikeres felvételit tett, de sajnálatos adminisztrációs hiba folytán téves határozat született, sőt már az ingyenes kollégiumra is előjegyezték, akár kéri akár nem.

A történetet az unokától hallottam, akinek Zsiga bácsi a halálos ágyán mesélte csak el, hogy is jutott az alma máterbe.