Nyárutó. Szeretem az évnek ezt a szakaszát. Ilyenkor minden színesebb, mintha a természet még egyszer minden erejét arra fordítaná, hogy kitombolja magát. Még egy utolsó, buja tánc a hervadás, az álomba merülés előtt. Ilyenkor még zsong az élet, az állatok lázasan gyűjtögetik a télire szánt eleséget, a növények pedig mindent megtesznek, hogy kiszolgálják őket.

Eddig jutottam gondolatban, mikor megjelent a két idegen. sebesen jöttek, és a lovaik patája nyomán sűrű por szállt keringve a levegőben.

Mikor odaértek hozzám, leugrottak a nyeregből. Egyikük a városőrség egyenruháját viselte. Valamilyen tiszt volt. Nagydarab, szikár ember, szigorú tekintettel, és akkora lapát tenyerekkel, amekkorát még sose láttam. Biztos voltam benne, hogy akit ez a tenyér eltalál, annak már nem kell a vacsora miatt aggódnia.

A másik jövevény pont az ellenkezője volt a lovagnak. Vékony és alacsony, jelentéktelennek tűnő ember benyomását keltette, bár díszes ruházata másra utalt. Különleges anyagból készült ruhát viselt. Ha mozdult, más színárnyalatúvá vált. Hallottam már efféle anyagról, de még sosem láttam eddig. Drága és hivalkodó holmi. Nem való a magamfajtának.