Idén Berlinben töltöttem a karácsonyt.

Ennek vannak előzményei, amit hosszan tudnék sorolni, a lényeg az, hogy Mikulás napján végleg megfogalmazódott bennem, hogy idén nem vagyok hajlandó egyedül karácsonyozni otthon.

Előkészületek

És mivel nagyon régi álmom volt már Berlinbe eljutni, úgy döntöttem, hogy történjék bármi, december 26-án én az Alexanderplatzon fogok kávézni. Akkor is ott leszek, ha kitör a harmadik világháború, akkor is, ha egyedül, gyalog kell kivonszolnom magam odáig, sőt, még ha Zorbán Viktor lemond, az sem állíthat meg. Röviden ez volt az elképzelés. Tulajdonképpen ez volt minden minden elképzelésem az útról, annyival kiegészítve, hogy nem halhatok meg úgy, hogy nem láttam a berlini Hauptbahnhofot.

Miután ezt röviden felvázoltam a kollégáimnak, Lezli bejelentette, hogy csatlakozik hozzám, és jön velem, ami végül egy lányregénybe illő szerelmi affér miatt végül meghiúsult, ami mondjuk önmagában nem nagy tragédia, viszont Lezli azt szerette volna, hogy ezt az utazást toljuk el tavaszra. Nos, nekem ez ellen sincs kifogásom, mondtam, de idén december 26-án én akkor is Berlinben fogom rontani a levegőt. Azt hiszem, ezt nem vette teljesen komolyan.

Korántsem alakult egyszerűen az útitársak szervezése. Egyszer csak Zé ügynök kibökte, hogy félt engem, ezért inkább velem jön, hogy ne egyedül legyek Európa egyik legnagyobb városában. Ő később többször is visszamondta, de végül mégis együtt indultunk neki a világnak. Persze ennyire nem ment flottul az ügy, mert Alex is bejelentette, hogy jönni  akar, de neki meg közbe jött egy üzleti megbeszélés 25-én. Az utolsó pillanatig úgy tűnt, hogy mégiscsak egyedül kell eljutnom Berlinbe, szerencsére nem így lett.


Nagyobb térképre váltás

Hogy rövidre zárjam az előkészületekről szóló beszámolót: december 22-én az Elvirán megrendeltem a vonatjegyeket, december 24-én éjszaka interneten lefoglaltam a szállást a Hauptbahnhoftól kb. 200 méterre lévő motelben, és december 25-én reggel váltottam valutát Pesten, az egyetlen nyitva lévő pénzváltónál a Váci utcában. Este hatkor hívtam Zé-t, hogy ne felejtse el a jegyeket, amiket a kezébe nyomtam még előző nap. Kiderült, hogy  visszaútra szóló jegyek a munkahelyen maradtak, úgyhogy erősen kétségessé vált, hogy a 19:55-kor induló vonat velünk együtt indul-e útnak. Azt hiszem, a másfél óra alatt, míg ki nem derült, hogy megvannak a jegyek, megvan az útitárs, és minden rendben lesz, túlestem egy szívinfarktuson, egy gyomorfekélyen és egy lábon kihordott agyhalálon is, arról nem is beszélve, hogy rettentő hideg volt a Keletiben, ami miatt gyakorlatilag szarrá fagytam.

Utazás vonattal Berlinbe

Gondolom a Keleti pályaudvarról nem kell sok mindent mondanom, leginkább olyan, mint egy katasztrófa sújtotta övezet, ahol a fedél nélkül maradt haiti lakosok várják az ENSZ segélycsapatokat. A vonatunk egy MÁV EuroNight volt, amivel végig utaztuk az éjszakát. Útközben két útitárs akadt, akik ugyanabban a fülkében utaztak, mint mi. Fura volt, hogy se érkezéskor, se távozáskor nem köszöntek; jónéhányszor utaztam már vonattal belföldön, és eddig mindig köszöntek az utastársak, én is viszont. Úgy látszik, ez csak magyar szokás. Az azért vicces volt, hogy minden országban új kalauz szállt fel, és mindegyik ellenőrizte a jegyeket, annak rendje s módja szerint kezelte is mindegyik a saját stempeljével. Kivéve a magyar kalauzt, aki golyóstollal (biro-pen) összefirkálta.

Mivel a vonaton nem lehetett dohányozni, úgy vártam már Pozsonyt, mint mások az újszülött Jézuskát, aki mellékesen hozza magával a mannát. Megérkezés után a vonat mellett rá is gyújtottam, és már majdnem a végére értem a koporsószegnek, amikor a szlovák (amúgy magyarul is beszélő) kalauz nagyon kedvesen szólt, hogy menjek inkább az állomás végére, mert ezért 20 euróra meg fognak büntetni a rendőrök. Az, hogy dobtam egy hátast, az nem kifejezés (amúgy egy nyitott vágányon álltunk, nem a pályaudvari csarnokban, már ha egyáltalán van ott csarnok, mert csak 15 percre állt meg a vonat, ami épp csak annyira elég, hogy két ember egyenként, rohamtempóban elszívjon egy-egy cigit). Egyébként az állomás, már amit láttam belőle nem túl nagy szám. Ugyanaz a cakkos kockakő, amit nálunk is alkalmaznak, sárgán világító lámpák, meg valami épület, ahol minden ajtó zárva volt, és sötét volt bent.

Prága - Üdvözöljük Európában

Breclavban állt meg a vonat újabb 25 percre, ott már előtte megkérdeztem a cseh kalauznőt, hogy hol szabad dohányozni. Nagyon aranyos volt, mondta, hogy itt (a peronon) nem, de ha elmegyek az állomás végére, ahol már nincs tető, akkor ott nyugodtan. A kalauznőről külön megjegyezném, hogy egy hihetetlenül aranyos, mosolygós, fiatal hölgy volt.
A breclavi állomásról is érdemes néhány szóban megemlékezni. Egy korszerű, szépen felépített pályaudvar, kivilágítva fehér izzókkal, és olyan tisztasággal, ami nálunk még kórházban sincs. Az aluljáróban hófehérre festett falak, minden vágányfeljáratnál hatalmas táblák a peron számával, és digitális kijelzővel, ami működik is, és mindig az aktuális tényállást mutatja. Kimentem a váróterembe, mert megláttam egy kávéautomatát. Az az én szegénységi bizonyítványom, hogy azt hittem, Csehországban is eurót használnak, de kiderült, hogy nálunk még korona van. Viszont nálam csak euró volt. Ilyenkor mi a répa van? - teszi fel a kérdést az egyszeri világutazó, aki még életében nem járt külföldön. Ugyanis az éjféli időpontnak megfelelően minden üzlet zárva volt.

Mielőtt megválaszolom a kérdés, azért itt álljunk meg egy kicsit. Az állomás épület, igaz, hogy csak takarékvilágítással, de ki volt világítva. A padló márványból kirakva, minden üzlet úgy nézett ki, mintha épp valamelyik bevásárlóközpont aulájában lenne, ragyogóan kitakarítva, minden kitáblázva, és digitális utastájékoztató rendszerrel fölszerelve. Egy kicsit megijedtem, hogy félálomban esetleg valahogy egy bevásárlóközpontba kerültem, ahonnan majd nem találok vissza a vasútállomásra soha, és kóbor szellemként fogok bolyongani egy ismeretlen helyen életem végéig... de nem erről van szó, mint az Prágában megerősítést nyert. Egész egyszerűen ott ez egy közönséges pályaudvar.

Visszatérve az automata-korona-euró kérdéshez: a válasz pofonegyszerű. Az automata alján ki van téve egy kicsi tábla, amelyen piktogrammokkal el van magyarázva, hogy milyen típusú éréket fogad el a gép. Úgy mint: 1 korona, 2 korona, 5 korona, 10 korona, 1 euró, 2 euró. És alatta az átváltási árfolyam: 1 € = 24 Kč. És egy magyarázó szöveg, amely szerint az automata csak koronát tud visszaadni. Ennyi. Megoldották. Nem kell az éjszakai utazónak fel-alá rohangálni, hogy cséndzsmanit keressen éjszaka egy vadidegen városban. Minden el van intézve, te csak dobd be az euródat, igyál egy kávét, és érezd jól magad. Nos, ilyen előzmények után Mark'yhennon pontosan ezt tette, és a gép annak rendje és módja szerint (hogy úgy mondjam: ahogy a nagy könyvben meg van írva) el is végezte a dolgát. Euró be, kávé ki, visszajáró koronák potyognak.

Prágában (újabb 15 perces megállás) a pályaudvaron szinte minden zárva volt, kivéve egy kávézót, ahol gyorsan vettem két croissant-t (nem mondom, megkérik az árát, de mindegy), majd ismét a dohányzás lett a téma. A pultos fiúval sikerült megértetni, hogy márpedig én rá akarok gyújtani, és azonnal mondja meg, hogy ez hol lehetséges. A pályaudvaron nem, de ha kimegyek az épület elé, ott lehet. Biztos, ami biztos, azért megkérdeztem egy taxist is odakint, hogy tényleg lehet e. Lehetett, úgyhogy... Szóval Breclavban sem volt kutyavilág az állomáson, de ami a prágai pályaudvaron fogadott, attól egy kicsit elakadt a lélegzetem. A szó legszorosabb értelmében véve egy bevásárlóközpontban találtam magam, ahol úgy mellékesen vagy 20 vágányon jönnek-mennek a vonatok. A márványpadló felmosva, az üzletek tisztán (igaz, zárva) állnak, ragyogó világítás, sehol egy plakát vagy egy gazdátlanul álló tábla, minden a helyén... éttermek, butikok, kávézók, és persze digitális kijelzők, amelyek a vonatok érkezését és indulását mutatják, hogy azért mégis tisztában legyél vele: nem akárhol vagy. Ez itt a prágai főpályaudvar.

Wilkommen in Berlin

Fél ötkor indult tovább a vonat Prágából. Az út többi része, mint ahogy az eddigiek is alvás-felébredés-holvagyunk-alvás menetrend szerint zajlott egészen reggelig, amikor már kicsit eluntuk a MÁV-luxust, és jó lett volna bárhol lenni, csak ne a vonaton. Kicsit késve érkeztünk meg, de végül csak befutott a vonat a Berlin Südkreuz pályaudvarra, ahonnan már csak öt perc volt a Berlin Hauptbahnhof.

Ez az az építmény, ami miatt már önmagában is megérte 14 órát utazni (csak oda, visszafelé újabb 14). A pályaudvar legalsó szintjére érkezett be a vonatunk, ami a földszint alatt van. A Südkreuztól ugyanis metrósítva van a vasútvonal, és végig a föld alatt közlekedik.

A lekászálódás nem tartott túl sokáig, jómagam egy váltás fehérneműn kívül nem sok mindent vittem magammal. Az a nem sok tulajdonképpen egy borotva, amit amúgy nem is használtam kint, egy mobiltelefon, amit öcsémtől kunyiztam (Androidos RedBull mobile; semmilyen körülmények közt ne vegyél ilyet, mert ennél szarabb holmi a világegyetemben nincs! A szállodai wifire nem tudott felmászni, és fotókat se volt képes csinálni - valahogy működésképtelen az egész). A mozgólépcsőn fölfelé volt az utolsó alkalom, hogy magyar szót hallottam. Épp egy anyuka instruálta az ivadékát, hogy szépen közlekedjen, miközben apuka a csomagokkal szerencsétlenkedett fölfelé.

Ja, amúgy úgy volt, hogy a vonaton lesz wifi, de végül az valamiért kimaradt a konstrukció összerittyentésekor, így végülis a Facebookon nem tudtam közvetíteni az eseményeket, csak a magyar-szlovák határig.

Babylon-5

A berlini főpályaudvar (Berlin Hauptbahnhof) egy hihetetlen épület. Az alsó szinten, ami föld alatti szint, futnak a vasúti sínek. Ott van a pályaudvar rész, ahová érkeznek, és indulnak a vonatok, és a mindenféle nemzetközi és helyközi járatok közt gyakran tűnik fel ICE-2 szerelvény is. A földszinti szint és az első emelet tulajdonképpen egy bevásárlóközpont, ahol mindenféle dolgot lehet venni, van pénzváltó, éttermek, kávézók, és még egy Kaisers bolt is helyet kapott itt. A tereken nem papír alapú reklámokkal találkozni, hanem plazma kijelzőkön láthatók a hirdetők ajánlatai, mellékesen elég gyakran jelenik meg a teljes német szövetségi állam területére vonatkozó időjárás. A telefonfülkék (Deutsche Telekom, nálunk T-Com) is a legmagasabb szintű technológiát képviselik, plazma kijelzőn lehet információkat olvasni a díjszabásról, ajánlatokról, stb.

A menetrendekről szintén jól látható, több helyen szemmagasságban elhelyezett, plazma kijelzőkön lehet tájékozódni. A vágányokat sem kell keresni, hatalmas sárga-kék táblákon van kiírva, hogy melyik vágány hol található. Az egész hodály átlátható, szellős, hatalmas terekkel, napfénytetővel, könnyen értelmezhető irányjelzésekkel van felszerelve. És mindattól függetlenül, hogy egy magas, mély, széles és hosszú épületről beszélünk, az egész átlátható, könnyen értethető, nem lehet eltévedni benne. És a nyüzsgő emberektől, akik érkeznek-indulnak innen az egész olyan, mint egy full high-tech űrállomás. Üdvözöljük a Babylon-5-ön.  Arról nem is beszélve, hogy 25-én este, amikor a Keletiből elindultunk, ott csak egy talponfetrengő volt nyitva, Berlinben, 26-án minden(!) nyitva volt, és az eladók kedvesek voltak, a bejárat előtt féltucat taxi várta az utasokat, miközben a biciklivel, taxival vagy busszal érkezők áramlottak az utcán minden irányba, de főleg befelé a pályaudvarra.

És az egész építmény működésének csúcsa a legfelső szinten található metró. S-Bahn és U-Bahn vonatok jönnek-mennek hangtalanul(!), miközben a regionális vasút szerelvényei egy sínpárral odébb száguldoznak. A hangtalanul jelzőt kiemelném, ugyanis itt valahogy minden hangtalanul működik. Se a metró nem dübörög, se a vonatok nem keltenek zajt, de még az utcán közlekedő buszok is szinte nesztelenül suhannak.

Emellett külön figyelmet érdemel a hangosbemondó. Mert az van itt is. Valahogy megoldották azt, hogy a hangosbemondó ott szól, ahol éppen a tényállás indokolttá teszi. És ott kiválóan hallható is. Miközben a másik szinten a másik hangosbemondó valami homlokegyenest mást mond be, mégsem gerjednek össze, mégsem "vágnak egymás szavába", nem kell kisilabizálni, hogy most éppen ki, mit és kinek mondott. Nem visszhangzik! Az egész hihetetlenül funkcionális, az utolsó csavarig megtervezett, és működik!

Mivel Berlinben az S- és U-Bahn hálózatot a Deutsche Bahn üzemelteti, így minden jegy megvehető egyetlen automatából (ami működik is ráadásul, elfogad aprópénzt és papírpénzt is, és hibátlanul visszaad). A város zónákra van osztva, és mivel az automata több nyelven is képes megjeleníteni az információt, semmilyen nehézséget nem okoz a jegy megvétele.

A szállás

Miután első sokkos állapotunkból felébredtünk (kinyújtózás, ámulás, kávé, cigi, stb.), elindultunk a városban csatangolni kicsit, mert a motelbe becsekkolni csak 12 után lehetett. Elsőként metróval elmentünk az Alexanderplatzra, ahol a híres TV-torony áll. A 20 eurós belépő miatt ezt a látványosságot kihagytuk, és az Unten der Linden-en indultunk el a Brandenburg Tor felé, hogy megkeressük Egon Kiss kocsmáját, amit Alex ajánlott a figyelmünkbe. Sajnos ezt végül nem sikerült megtalálni, azért Alexünk egészségére és boldogságára egy Segafredo kávézóban nyomtunk be egy konyakot, amit egyébként a -9°C is igen indokolttá tett. Aztán átmentünk a Brandenburgi kapu alatt, és a Reichstag épülete felé vettük az irányt, hogy megcsodáljuk az épületet. Sajnos, a terrorveszély miatt bemenni csak előzetes internetes időpontfoglalás után lehet, de kívülről is rendkívül impozáns látványt nyújt. A legjobban a homlokzatot díszítő felirat ragadott meg: Die Deutscher Volke - A német nemzet. Azt hiszem, ehhez nincs is mit hozzátenni.

Aztán újra keresztül masíroztunk a pályaudvaron, majd az Invalidenstraße-n eljutottunk a szállásunkig. Az egész motel egy emeletet foglal el egy bérház jelegű épületben, tizen-egynéhány szobával. Semmi különleges luxus, egyszerű, poroszos berendezés volt a szobában: két ágy, két éjjeli szekrény, egy ruhásszekrény, tévé, fürdőszoba wc-vel. De alváshoz ennél több nem is kell. Miután lecuccoltunk, visszamentünk a városba nézelődni. (Csak zárójelben jegyezném meg, hogy a szállásadónk nagyon hasonlított Frau Engelhardt-ra a Cobra 11-ből. =))

Berlin

Amit nagyon hamar megtapasztaltunk az az, hogy Berlinben minden lámpa piros a gyalogosoknak. Szinte sose sikerült úgy odaérnünk gyalogátkelőhöz, hogy azon a zöld jelzés mutatkozzék. Viszont a prizmákat egyedi grafikával oldották meg, és erre egy hatalmas marketinget is építettek. A piros jelzés egy kalapos embert ábrázol széttárt karral, ami úgy néz ki, mint Yoda mester, a zöld jelzés pedig ugyanezt a kalapos embert mutatja, amint éppel sétál. Az egész nagyon mókás, és ezt a turisztikában ki is használják.

A legmeghökkentőbb azonban az volt, hogy nem takarítják a havat. Csupán annyira méltatják az egészet, hogy leszórják valami fekete porral, amitől az egész mákostészta-szerűvé válik, de ez valahogy senkit nem zavar. Se a helyieket, se a turistákat. Ettől függetlenül minden működik. Jár a busz, a villamos, az S-Bahn, a vonatok járnak, sőt, az autósok is gond nélkül közlekednek. Egész ott tartózkodásunk alatt egyetlen dudaszót sem hallottunk.

És karácsony másnapja ide vagy oda, minden nyitva volt. Sehol nem láttunk lehúzott rolót, bezárt üzlethelyiséget vagy hasonlót. És úgy tűnt, hogy a németeknek ez teljesen normális. Mindenki tette a dolgát, és egyikükön se látszott, hogy pokolba kívánná a hülye japán, lengyel és magyar turistákat, amiért nem képesek otthon maradni karácsony másnapján. Mindenki barátságos, kedves és segítőkész volt.

A Mercedes-múzeum sokak figyelmét felkeltette. Egy nemakármilyen autócsoda van kiállítva a panorámaablak belső felén. Mivel kint hideg volt, úgy véltem (a jelen lévő féltucat turista közül egyetlenként), talán nem ártana ezt belülről fotózni. A portáskisasszonyok nagyon széles mosolya és pár biztató szava után ezt minden további nélkül meg is tehettük.

Aztán az Unten der Linden-en elbukdácsoltunk ismét a Brandenburgi kapuhoz, ahol az amerikai katona bepecsételte az útlevelembe a négy nagyhatalom és Kelet-Berlin hivatalos pecsétjét. Mindezt 2 euróért... amiről az jutott eszembe, hogy nem is olyan régen ezért a pecsétért még nagyon sokan nagyon sokat, heteket, hónapokat, éveket vártak. És ki tudja mennyi kenőpénzt fizettek.

A berlini magyar nagykövetséget is szeretném itt gyorsan megemlíteni, amely a kaputól néhány tíz méterre van. Egy hihetetlenül ötletes és figyelemfelkeltő reklámplakát van kitéve az ablakba. Egyszerűen hibátlan. Elsőre nem is akartam elhinni, hogy ez a magyar nagykövetség, de bizony az aranyozott tábla minden kétséget eloszlatott.

A Berlini fal

Miután ittunk egy kávét, és jómagam benyomtam két Balthazar-fánkot a Dounkin Donuts-ban átmetróztunk a Potsdamer Platzra. Azt még most sem teljesen értem mondjuk, hogy mi a különbség az U-Bahn és az S-Bahn között, de végülis teljesen mindegy, a fő, hogy működik az egész. Tehát a Posdamer Platzon éppen egy karácsonyi bazár volt felépítve, ennek apropóján gyorsan el is fogyasztottunk egy-egy egészen kiváló forralt bort és egy-egy bratwurstot.
Az egész szituáció annyira... német. Jürgen áll a parázs mellett, ami fölött egy rácson sül a wurst. Egyik keze zsebre dugva, másikban egy csipesz, amivel forgatja a kolbászokat. Nincs semmi mesterkéltség, semmi cifrázás. Ahogy odaléptünk, már kérdezte is, hogy kell vagy nem? Mire kettőt pislantottunk volna, már kettészabott egy hosszúkás zsömlét, belepakolta a kolbászt, és adta a kezünkbe. Közben a segítője (feltehetően a fia vagy ilyesmi), Hans, átvette megfelelő euró-összeget, visszaadta a visszajárót, és a tranzakció ezzel le lett tudva. Később, a Friedrichstraße-i bazárban is megcsodáltam ezt a fajta lazaságot. Itt valahogy senkinek eszébe se jut megkérdezni, hogy "milyen húsból van". Ki a rossebet érdekel, hogy milyen húsból van? Ez ilyen magyar faszság. Azt hiszem, ha valaki megpróbálná megtudakolni, hogy ugyan már, kedves Frizt barátom, milyen húsból készült a currywurst, amit épp sütögetsz, akkor egyszerűen fejbe csapná az illetőt a csipesszel, majd a következő vásárló felé fordulva kérdezné, hogy kell a wurst avagy sem, mert ha nem, akkor haladjon; négymillió éhes száj vár arra, hogy a kondér közelébe jusson. És ez az egész működik. Hang nélkül, mint ahogy a metró is jár. Fölösleges körök nélkül, mert annak itt valahogy nincs értelme. Itt nem kérdezi meg senki, hogy kérsz bele hagymát, szereted e a paradicsomot, stb. Hülyeség. Itt van, fogjad, egyed. Pont.

Gyalog indultunk vissza a Brandenburgi kapu felé. Útközben megálltunk a Berlini fal maradványai előtt, és pár lépésre onnan megpillantottunk az Otto Bock múzeumot, ahová be is mentünk. Ez egy ingyenes tárlat az Otto Bock társaság kutató-fejlesztőinek munkáiból.

A leglátványosabb az a sötétben álló híd volt, ami köré szakadékot, felülnézeti várost, és rétet vetítettek, és a vékony "deszkapadlón" kellett átmenni a másik oldalra. Emellett számos érdekes elméleti és gyakorlati hasznosságot lehetett találni, és sokat kipróbálni, például a kerekesszékkel navigálást. Az ember beleült egy kerekesszékbe, és a szemközti plazma kivetítő követte a tevékenységét. Nem is olyan egyszerű azzal a szerkezettel manőverezni...

Karácsony Berlinben

AAz estét a Friedrichstraße-n töltöttük egy másik karácsonyi vásárban, ahol ismét elfogyasztottunk egy kellemesen fűszeres forralt bort (bögrében, amiért 2,50€ letétet kellett hagyni; sokat töprengtem rajta, hogy hazahozzam e, mert tényleg szép, kellemes és aranyos bögre volt, de végül úgy döntöttem, hogy ott hagyom, ahová való, és a szívemben hozom haza, meg egy fotón megörökítve), miközben a vásár mellett álló templomból harsogó zene és a hívek fennen zengő éneke szállt a berlini éjszakába. Félreértés ne essék: ők nem azt énekelték, hogy "ó szegény Mária szűzen teherbe esett, és a kis Jézus mindjárt megszületik, és húsvétkor már fel is szögelik a keresztre, és ez mennyire szörnyű". Nem. Ez igazi örömzene, örömdal, tele energiával, boldogsággal és hálával, amit jó hallgatni, még akár a templom falain kívülről is.

Tulajdonképpen ennyi. Vannak olyan dolgok, amiket szavakkal nem lehet kifejezni. Az érzések, és maga az élmény például. Vagy az, amikor egy ember feláll egy székről, és a helyére ülsz, érzed a meleget a széken (by Douglas Adams).

Hazaút

Végül, a nap végén a motelba mentünk aludni. Előtte bekapcsoltuk a trévét, hogy mégis, mivel hülyítik a népet a poroszok karácsonykor. A Pro7-en épp a Men in Black 2 ment. Vicces volt németül nézni.

Másnap 6:48-kor indult a vonat hazafelé. A hazaút kevésbé volt unalmas, mint az odafelé menet, mivel nappal jöttünk, és ezúttal volt étkezőkocsi is, ahol egy szolid ebédet elköltöttünk. Mint kiderült, a szakács (aki amúgy egy ötvenes hapsi volt fehér pólóban, amin akkora zsírfolt éktelenkedett, mintha egy óriáspizza esett volna rá) ugyanabba az iskolába járt, amelyikbe én is. Csak ő olyan 40 évvel korábban. A felszolgálónak látszó személy inkább egy lecsúszott alkoholista benyomását keltette, de legalább a bor minősége felől nem kellett aggódnunk, legalábbis az volt a benyomásom, hogy ez a csálinger minden egyes palackot személyesen kóstol meg.

Érdekes volt megtapasztalni azt, hogy gyakorlatilag fél Európán keresztül utaztunk anélkül, hogy bárki hozzánk szólt volna. A schengeni határok miatt nincs ellenőrzés, és ez önmagában is hihetetlen ahhoz mérten, hogy pár évvel ezelőtt még a tételes vámvizsgálat sem volt ritkaság. Persze a kalauzok azért időnként el-elkérték a jegyet, viszont akkora különbség van a magyar és a többi nemzetiségű kalauz között, mind ruházkodásban, mind modorban, felkészültségben és nyelvtudásban is, hogy erre egy külön mértékegységet kellene alapítani. Az, hogy a cseh és német kalauz el tudja mondani csehül, németül és angolul, hogy "jó napot kívánok, menetjegyeket kérem", talán nem akkora meglepetés, de a szlovák kalauz is gond nélkül alkalmazza ezt a nyelvi fordulatot (amellett, hogy közülük még magyarul is tud némelyik), ellentétben a magyarral, aki inkább meg sem szólal, csak ki ne derüljön, hogy azt se tudja, melyik kontinensen vagyunk. Ez azért lesújtó volt kicsit.

Komolyan mondom, úgy érkeztünk meg a Keleti pályaudvarra, mintha egy háború dúlta banánköztársaságban lennénk (leszámítva, hogy itt még havazott is). Mintha Coruscantról a Tatuinra érkeztünk volna. Vagy a Babylon 5-ről egy elhagyott galaxis névtelen, lepusztult űrkikötőjébe, ahol a nyamnyamok és a buckalakók próbálnak életben maradni valahogy.



Summa-summarum: eddigi életem legboldogabb karácsonyát éltem meg. És egyáltalán nem hiányzott a Bunyó karácsonyig a retekklubon, és ugyanúgy nem hiányzott a karácsonyfa, a szaloncukor, meg a többi hülyeség. Idén karácsonykor mindent megkaptam, amire csak vágytam. És talán mások számára úgy tűnhet, hogy egyetlen hologramos képeslapot hoztam el Berlinből, a valóság ettől mérhetetlenül távol van. Az volt a legjobb, hogy teljesen céltalanul indultunk neki az útnak, és így nem kellett aggódni amiatt, hogy lemaradunk valamiről, vagy csúszik a program, vagy egyáltalán jut e idő másra is. Az egyetlen "betervezett" esemény a Hauptbahnhof megnézése volt, de ezt még véletlenül se kerülhettük volna el, hiszen oda érkezett a vonat.

Valaki azt írta Facebookon, hogy ő jobban jár, mert bármikor mehet (nem is tudom, melyik várost emlegette)... Az én meglátásom szerint a helyzet az, hogy én nem bármikor mehetek, hanem mentem, voltam, és kurvára nem azért mentem, hogy jól járjak, hanem hogy jól érezzem magam. És így lett. Ha jól járni akarok, akkor majd bemegyek a Tacskó áruházba, és veszek akciósan két plazmatrévé áráért hármat.

Képek megtekintéséhez katt ide, vagy nézd meg az alábbi vetítést.