Ez nem egy szomorú történet, inkább ténymegállapítás; ám mégis érzelem van benne. Mert - azt hiszem - anélkül csak üres közhely lenne.<P>Amikor az ember megszületik, nem hoz magával semmit. Semmi olyat, amivel a mai értelemben "gazdag" vagy "szegény", vagy bármiben más lenne, mint te vagy én. Nem tud beszélni, nem tud egyedül enni, inni; maga alá piszkít; szinte mozdulni se bír.</P> <P>Élete folyamán persze megtanul ezt-azt: önmagát ellátni, kifejezni, miegymás, de ennek itt, most nincs jelentőssége.</P> <P>De amikor eljön az idő a távozásra, lassan elfelejti (elveszti?) azokat a képességeket, amelyeket élete során megszerzett. Többé már nem tud beszélni, nem tud egyedül enni, inni; maga alá piszkít; szinte mozdulni se bír. S távozásakor nem visz magával semmit. olyat, amivel a mai értelemben "gazdag" vagy "szegény", vagy bármiben más lenne, mint te vagy én. Csak lázas szemével kémleli maga körül a világot, s ebben a szemben jól látszik a soha ki nem mondott, mindig rettegett gondolat: kész vagyok távozni. Mint ahogy a gyermek szemében is látszik a semmivel össze nem téveszthető szikra: kész vagyok belépni az életbe.</P> <P>Végül a lélek elhagyja a testet, és magával visz mindent. Soha el nem mondott gondolatokat, ezerszer elátkozott szavakat, melyek egy-egy óvatlan, meggondolatlan pillanatban hagyták el az ajkakat, soha meg nem történt bocsánatkéréseket. És magával viszi az örömöt, a bánatot, a könnyed létet, a szenvedést, mindent... Semmit sem hagy magából, csak az emlékét.</P> <P>Ma van az a holnap, amitől tegnap annyira féltél. (Régi hindu mondás.)</P> <P>* Egy szívemnek kedves személy nagymamájának emlékére.</P>