- Összevesztünk az anyámmal, azt mondta ezért – hajára mutat – hogy egy ribanc vagyok, – kicsit meghökkenek, de ilyen apróságok nem zökkentenek már ki lelki nyugalmamból – mire én a fejéhez vágtam, – valami drámait várok – hogy akkor minek szült meg? – Dráma elmarad, kicsit csalódott vagyok. Ja, néha azért olyan is tudok lenni, mint a keselyű.

 

2006. május 5. 12:30

 

A buszhoz mentem, és láttam, hogy stoppol. Először nem gyanakodtam, máskor, mással is megesett már, hogy a busz elment az orra előtt, és stoppolni kényszerült. Azonban valami, talán a hatodik érzékem vagy valami teljesen megfoghatatlan dolog mégis azt súgta: ez valami más. Azt már megtanultam, hogy bízzak a megérzéseimben. Most is igazam lett…

 

Beálltam a buszmegállóba, rágyújtottam, és néztem, ahogy stoppol. Aztán odajött hozzám, és…

 

- Tudnál adni egy szál cigit? – sírt, az egyértelmű. A sminkje elkenődve, az egész megjelenése zilált, és remeg a hangja. Persze van, már nyújtottam is felé.

 

- Mi baj van?

 

- Kidobtak otthonról.

 

Na ez az a pont, ahol megáll az ember esze, nincs többé tudomány, és minden tanult vagy megszokott viselkedési forma csődöt mond. Sokk.

 

Erre most mit mondhatnék? Van ilyen, bár eddig csak filmekben láttam. Inkább nem mondok semmit. A legtöbb esetben ez a legmegfelelőbb módja annak, hogy mindent megtudjak. A sokéves tapasztalat most sem hagy cserben. Mosolygok, mint mindig, amikor csak tehetem, de nem szólok egy szót se.

 

- Hogy lehet a mentolos cigit elszívni? – fakad ki. Persze ezen én nem sértődök meg, mindenki ezt mondja; lepereg rólam. A mosoly, az mosoly, és egy percre se múlik. – Jó, mindegy, most bármit a számba raknának, azt elszívnám.

 

- Valóban? – teszem fel a kérdést, és egy kicsit kajánabbra veszem a vigyorgást. Nem veszi a lapot, úgyhogy nem erőltetem. Várok.

 

- Ha megmondanám, hogy miért dobtak ki otthonról, akkorát röhögnél, hogy Kiskunlacházáig hallatszana. – Továbbra sem szólok semmit, csak próbálok biztatóbb arckifejezést felvenni, bár ez nem szokott sikerülni, úgyhogy inkább nem csinálok semmit. Jópár másodperc eltelik, mire elmondja: - Ezért. – és a haja tövére mutat. Hirtelen nem tudom, hogy mi van, semmi extrát nem látok, de folytatja – Mert befestettem a hajam. – Tényleg, most, hogy mondja, a haja töve valami szőke, vagy ilyesmi. Inkább nem kommentálom, csak bólintok. – Ezért kidobtak, itt vagyok 100 Ft-tal a zsebemben, 100 Ft a jegy (*buszjegy), azt se tudom, hová fogok menni, lehet, hogy a vonat elé vetem magam.

 

Nem akarom lebeszélni, mert akkor még képes tényleg megtenni, de biztatni se szeretném rá, mert az meg rám nézve nem túl hízelgő (:P), úgyhogy inkább megint csak hümmögök, és bólogatok. Jól látod a helyzetet, nem vagyok valami bőbeszédű, de a metakommunikációm az elég jó ahhoz, hogy kérdezés nélkül is bármit kiszedjek bárkiből. Úgyhogy várok. Még mindig.

 

- Összevesztünk az anyámmal, azt mondta ezért – hajára mutat – hogy egy ribanc vagyok, – kicsit meghökkenek, de ilyen apróságok nem zökkentenek már ki lelki nyugalmamból – mire én a fejéhez vágtam, – valami drámait várok – hogy akkor minek szült meg? – Dráma elmarad, kicsit csalódott vagyok. Ja, néha azért olyan is tudok lenni, mint a keselyű. – Pedig mindent megcsinálok, segítek az öcsémnek, meg a húgomnak, akit egyébként utálok, de mindenben segítek neki, és ezt kapom. Komolyan nem tudom mit keresek itt egyáltalán. Inkább a vonat alá vetem magam. – Úgy látszik ez a vesszőparipája, de legalább elhangzott egy lényeges mondat: az iskola.

 

- Mit tanulsz? – kérdem. Mondja, de nem értem elsőre, úgyhogy még egyszer megkérdezem. Már nem emlékszem, valami baromság volt, olyasmi, hogy hogy kell a pólóra nyomni a mintázatot, vagy mifene.

 

- Remélem, valami rendes sofőr lesz a buszon, azt se tudom, hogy fogok vonatjegyet venni. – Hm… mégsem a vonat ALÁ akar menni, hanem BELE. Fontos momentum.

 

- Hová mész? – kiderül, hogy Délegyházán van valami barátnője egy illatszerboltban, ott lesz majd 8-ig, amíg be nem zár, aztán átmegy valami lelki pajtásához (fiú), akinél ellehet pár hétig. Közben kiderül még, hogy 6 nap múlva lesz 17 éves. Megjön a busz. Nincs szerencséje, genyó a sofőr, ismerem mindet, úgy tűnik, ő is, mert mintha lemondó sóhajt hallanék. Felszállok, veszek egy bérletet. – Elnézést, otthon hagytam a bérletemet – mondja a sofőrnek. Amatőr próbálkozás, gondolom magamban, mint (régebben) rutinos bliccelő. Közben megkapom a bérletet, és veszek neki egy jegyet.

 

Buszozunk.

 

- Hová mész? –kérdi. Mondom, hogy ismerőseimmel megnézzük a Jégkorszak 2-t. Elmosolyodik. Ez még nekem is feltűnik. Mi a csöcsvirág? Valami vicceset mondtam? – Látod – mondja – egy szóval mosolyt tudtál csalni az arcomra. – Vigyorgok, bár nem nagyon értem, hogy mi volt ebben a vicces. Mindegy, legalább nem ugrik a vonat elé, ez is valami. Közben beszélgetünk, kicsit vontatottan ugyan, de mégiscsak beszélünk. Kiderül, hogy és a buszmegálló melletti utcában lakom, ő meg egy kicsit arrébb, és 10 hónapja laknak Harasztin. Szóval ezért nem volt ismerős az arca. Mostanában rengeteg új ember jött ide lakni. Azelőtt azért mindenki mindenkit ismert. Ej, régi szép idők… A következő megállónál leszáll. Megkérdem, adjak e pénzt neki, azt mondja nem tudja megadni. Azért adok neki egy papír kétszázast, meg egy marék százast meg mellé egy csomó aprópénzt. Nem sok, de a vonatra biztos elég lesz neki. Sajnos nálam sincs több. Majd kell fölvennem valahol. Mindegy, odaadom neki, örül, de húzódozik. – Nem lehetsz ennyire rendes… - vállat vonok – de hát neked is kell.

 

- Nekem nem kell. - Leszáll, és megy a vonat felé. Remélem, hogy odaér, ahova indult. Közben azon filózok, hogy micsoda emberek vannak. És itt elsősorban magamra gondolok. Őrült világ, de a legőrültebb benne én vagyok.

 

Egyébként a Jégkorszak 2 nagyon jó film, érdemes megnézni. Majdhogynem veri az első részt.