Vidám, a Büszke és a többiek (Kis Zoltán írása)

Kislányom már zsenge bölcsődés korában nagy érdeklődést tanúsított az állatok iránt. Szó szerint gyűjtött tücsköt, bogarat. Hilda mama, mint egyetemi kísérleti laboráns, néhanapján kirándulást szervezett munkahelyére, ahol Katinka előtt feltárult a tündér világ. A mikroszkóp lencséje megelevenedett, a mami ügyes varázslatai elkápráztatták. Nyüzsögtek a papucsállatkák, az atkáknak félelmetes szőrös ábrázatuk kerekedett, a sejtek osztódása egyenlő volt a világegyetem teremtésével.

A papi sem maradt adós a gyermek természettudományi nevelgetésével, lévén kutató állatorvos, gyakran furikázta elnyűhetetlen „Bogarával” Herceghalomra, ahol a kísérleti kontrollcsoportokat vette szemügyre kellő tudományos magyarázatok kíséretében.

- Itt vannak a hízó libák, amik a kínzó tömés helyett finom keveréket kapnak, és ezért remek májjal ajándékozzák meg a gondos gazdikat, vagy nézd csak a röfiket, nem kell sok gyógyszer nekik, mégis egészségesek, mert azt kapják enni, amit sok-sok évvel korábban, még vadmalacként kitúrtak maguknak a tölgyesek aljában - irányította a tárlatvezetést papi.

Nem csoda hát, hogy Katinka háromévesen már mikroszkópot kért karácsonyra és határozott pályaválasztási elképzelését is megfogalmazta:

- Állatorvos leszek, de nem ám csak olyan kutató, hanem állatgyógyító!

A papinak ennél nagyobb örömet nehezen szerezhetett volna, mert ugyan négy szép okos gyermekkel ajándékozta meg őt az Isten, - no meg Hilda mama - de egyik sem követte a hivatásában, sőt, fia kivételével - ki jónevű borász hírében áll a Balaton-felvidéken - még a közelébe sem kerültek a biológiai ismeretek egyetemi szintű tárházához.

Óvodába került Katinka, a játékból szívesen kivette részét, ám a rendszeres testgyakorlásnak nem volt éppen a megszállottja. Tréfásan megjegyezte olykor, midőn pocakomra hajtotta buksiját: - Apa, ha lustasági versenyt is rendeznének az olimpián, mi párosban biztos dobogón végeznénk. - Mit ne mondjak, - eléggé el nem ítélhető módon, de - nem állt messze az igazságtól.

Egyik szülői értekezleten az óvónéni, akit történetesen Kati néninek hívnak, megkérdezte: Feltűnt-e nekünk, hogy a gyerek csípője nem szimmetrikus és mintha a medencéje is kissé elfordult volna? Tartása, kivált hátul nézetben - hát, ahogy néztük, valóban enyhe „s” alakot formázott. Így figyel a jó pedagógus, kérem, nem véletlenül hívják őt is Katinak - gondoltam kissé letörve.

A Budai Gyermekkórházba utaltak, ahol remek orvossal, Viola doktorral és a nem kevésbé elhivatott gyógytornásszal, Krisztivel hozott össze a sors. Sajnos az okos politika, vagy a jó fekvésű ingatlanra ácsingózó privatizátorok -„szabad rablóknak” is nevezhetnénk őket - eldöntötték, hogy nem kell már a jövőben itt gyógyítani. Ezen élmény hatására döntöttem egyebekben úgy, hogy mint országgyűlési képviselő nem szavazom meg a „kórház törvényt”.

Az orvosi javaslat szerin igen hasznos lenne a torna mellett a terápiás lovaglás is. Falunk határában akkortájt építettek fel egy lovardát, adódott tehát a lehetőség: írassuk be Katinkát.

A kislány félelemmel teli érdeklődéssel nézte a hatalmas pacikat, de különösebb nógatás nélkül ráállt, hogy nyeregbe szálljon. Szorongását enyhítette, hogy nővére, Zsófi, már gyakorló lovasnak számított és vállalta, hogy bátorítást ad húgának, példát mutatva a lovak simogató nyugtatgatásával.

Neki igazán nehéz volt feldolgozni édesanyja korai halálát, Juli, a feleségem, mintegy családegyesítő programnak szánta, hogy Zsófi is kapott lovagló bérletet.

Így legalább minden héten meglátogat bennünket a kicsi lány – kottyantotta ki második (vagy talán első) szándékát nejem. Jött is rendszeresen, de a szerelem aztán mégiscsak erősebbnek bizonyult, illetve volt még más is. Az egyik iskolagyakorlatnál lova megijedt, vágtába kezdett, Zsófi nem volt képes uralni a párát, aki hátáról ledobván, a palánknak vetette. Szerencsére kisebb zúzódásokkal megúszta, de aztán már többé nem jött lovagolni, pláne, hogy bátyja is megviccelte, aki hallván az esetről, felhívta telefonon:

- Jó napot kívánok, Tamás vagyok a lovardából, Zsófi kisasszonyt keresem - kezdte mélyen dörmögő hangon.
- Igen én vagyok - rebegte a lány, aki már azt gondolta, mégis csak van még a világon udvarias üzletmenet, amibe beletartozik az is, hogy érdeklődünk a vendég egészségi állapota felől, ha már nálunk sérült meg.

De korai volt a jó szándékú bizalom, mert a komor hang folytatta: - Azt szeretném tudni, hogy hova küldhetem a számlát?

- Milyen számlát? - hüledezett Zsófi.

- Hát a palánk javításról kiállítottat, mert olyan jól összetetszett törni, hogy két asztalos dolgozott rajta egy hétig. Borsos is lett a vége, kettőszázezer meg az Áfa. - dörmögte, küszködve a nevetőgörcs minden kínjával.

A lány, sírva könyörgött: - Nekem nincs is annyi pénzem, és egyébként is a ló dobott le! - Megkönyörült az idősebb testvér és feladta magát. Így aztán megkönnyebbült a leányzó, ám egyre ritkábban tért be a lovardába majd egyszer csak végleg elmaradt.

Nem úgy ám Katinka, aki első nekifutásra a nagy Cárt ülhette meg, kíváncsi volt az oktató hogy milyen érzelmeket vált ki a gyerekből a hatalmas pej mén. A találkozás sikeres volt, de kezdőnek más való. Így indult a barátság Vidámmal, aki erős felsőtesttel, de igen nevetséges rövid lábakkal volt „megáldva”, fajtajelleget még hosszas lexikális keresgélés után sem voltam képes benne fellelni. A két teremtmény egymásra talált: a ló megérezte Katinkában a barátot, és mintha tudta volna, (vagy igenis tudta) hogy ő most gyógyító feladatot lát el, szertelen, virgonc természetére erőltette a megfontolt tudós doktor szerepét.

Aztán jöttek a versenyek, ahol sorsolt lovakkal kellett a feladatokat teljesíteni, ez eztán azt is magával hozta, hogy más-más lovat is meg kellett ismerni. Így kötött Katóka ismeretséget Büszkével, Kalaffal, Sziszivel. Mind megannyi jó barát nem fejezhette be úgy a napot, hogy valamennyit meg ne látogassa és  „ jó éjt” puszival szolgálta fel nekik a vacsorát, szép piros almák formájában.

Teltek az évek, Katka sokat javult, a lovaglás már nem terápia volt csupán számára, hanem az IGAZI sport. Továbbra is nehezen veszi rá jó édesanyja egy sétára – csak úgy, mint engem -, de ha lovagolni hívta, röpült a kis Manó.

Vannak az ember életében rossz időszakok, kiváltképp, ha mondjuk politikus az Isten adta, így lettem egyszerre munkanélküli. Átgondolván a családi költségvetést, megszűnt a bejárónő, visszavettünk a márka hűségből, én már a „kínai”-ban vásárolok. Csökkentettük a rezsi kiadásokat, megszűnt a baráti főzőcske gyakorlat. Mint később kiderült csak a főzőcske volt valódi, a barátok már kevésbé.

Fájdalmas döntés született, le kell mondani a heti lovaglásokról is. Julira hárult az a feladat, - mint egyébként is minden, ami nehéz - hogy ezt a fájdalmas döntést Katival közölje. A kislány megértő arcot vágott, rajta kívül senki nem tudhatja mit is érzett odabent a kis szíve táján.

Mindig van ötlete, nagyon kreatív, erre a helyzetre is azonnal a megoldást kereste: - Megértelek benneteket, most erre nem jut, de anya kérdezed meg Tamás bácsit, hogy ledolgozhatom-e?

Csodák csodája, az ajánlat tetszett a gazdának és az alig tíz éves lány munkába állt. Hetente három alkalommal mehetett két-két órára dolgozni, ezért péntekenként egy órát lovagolhatott.

Szerette a kicsi, nem csak a másként fejlődő – ahogy Katka nevezte – csemetéket, száron vezetve Vidámot, dicsérve a görcsösen kapaszkodó kobakokat, hanem az istálló illatát, a lovak nyerítését, prüszkölő fejbólogatásukat, ha nevük hallatán jelezték: Itt vagyunk Kata, gyere!

Aztán január második napján, 2011-re ébredvén, Tamás rossz hírrel kívánt boldog újévet:

- Sajnos, nincs annyi tanítvány, hogy Katinkát foglalkoztatni tudnám, függesszük fel bizonytalan időre az üzleti együttműködést. - Lehet, hogy neki ez a kapcsolat valóban csak az, de a gyereknek jóval több. Az önbecsülés, hogy tisztesen megdolgozik valamiért, a sikerélmény, ha látja, hogy a menni is alig tudó apróság néhány alkalom után csillogó szemmel köszöni a segítséget, az igaz szeretet érzése, amit lovaitól kérés nélkül kap. A biztonság, ahol érzi, hogy az állat ügyel rá, a titoktartás, amit szeretett barátai legféltettebb gondolatainak hallatán sem adnak fel.

- Pénteken még kimegyek, van egy ledolgozott órám – vette fel fegyelmezetten Kata. Autóval vittem ki, de már nem kísértem az istállókig, kezében zsákja - mintha most több alma lenne benne, mint egyébként szokott. Hát igen, most ő búcsúzni jött a barátaitól - hasított belém a gondolat. Elindultam vissza, a már annyira ismerős, szűk ösvényen.

- No, hirtelen milyen párás lett az idő - révedek el. Bekapcsolom az ablaktörlőt, és ekkor észlelek: a szememet könny lepi, ami lassan az arcomra csorog melegen, ajkamhoz érve, most érzem igazán az óceánt, amiből mindnyájan véttettünk, az amőbák, az atkák, a libák, a röfik, a Vidám, a Büszke, és mi: a többiek.