Meggyújtottam egy gyertyát. Azt nem tudom, hogy miért, de amikor megláttam a boltban, úgy éreztem, hogy igény mutatkozik a szobámban egy kis gyertyafényre. A választék: WC-illatú gyertya, se-szagú gyertya vagy óceán-fress. Az óceán-fress még egész tűrhető, már-már kellemesnek mondható, tehát azt választottam, és most itt pislákol az üvegben.

Odakint nagyon hideg van, a jegesmedvék már a határon várnak bebocsátásra, a tévében meg éppen kölcsön akarnak adni, úgyhogy inkább hallgassunk egy kis zenét.

A zenék közt keresgélve ráakadtam egy olyan előadásra, amit nem lehet kihagyni. Ezekben a klasszikus zenékben nem csak a hangzás lenyűgöző, hanem a keletkezésük is. Gondoljuk csak meg: akkoriban nem volt számítógép, és tíznél több embert egyidőben egy helyre gyűjteni még ma, a mobiltelefonok korában is elég nagy kihívás. Ám Beethoven, vagy jelen esetben Vivaldi csúcstechnika nélkül is maga elé képzelt 30-50-100 embert, akik mindegyikük más-más hangszert tart a kezében. Minden hangszer másként szólal meg, de ez őket cseppet sem zavarta abban, hogy megálmodjanak olyan műveket, mint az alább hall(gat)ható Négy évszak.

Nos igen, bármilyen hihetetlen, ez Vivaldi Négy évszakának Tél tétele. Hallgassátok szeretettel, és ne mozduljatok ki otthonról, mert valami kásás fehér borzalom hullik az égből.