Az emberek hazudnak. Pedig igazat mondni sokkal könnyebb lenne.

Nem szívesen sokkolom a környezetemet. Ez egy konzervatív (ami jelen esetben jelenti a bigottat is) ország, az emberek nehezen tolerálják az újdonságokat éppúgy, mint a másságot. És ez mindenre igaz. (A Danone például már nem úgy reklámozza az Actimelt, hogy segít megelőzni a betegségeket, hanem úgy, hogy "számtalan hatékony megoldát ismerünk gyrmekkorunkból [...] de a tudomány fejlődésével [...] próbálja ki...).

Ezért kellemetlen, amikor megkérdezik, hogy "Van barátnőd?". Ilyenkor általában nem elég az, hogy "Nincs.", további kérédsek merülnek fel, pl. "Hogyhogy?" " Mi lett az előzővel?", és hasonlók. Ilyenkor, hogy ne kelljen hazudni, egyszerűen elintézem azzal, hogy "Lényegtelen" vagy "Nincs jelentőssége", és beszéljünk másról. Könnyű a helyzet, ha a kérdező szeret magáról beszélni, mert akkor a kérdés villámgyorsan visszafordítható, és ezzel el is van ütve a téma.

De van, amikor annyira erősködik, hogy megtudjon valamit rólam, hogy nincs mit tenni: vallani kell. Én meg vallok.

Az első reakció a döbbent csend. Ez egyéntől függően pár másodperctől percekig tarthat. Ilyenkor a legjobb, amit tehetek, hogy várok, hogy a másik fél ocsúdjon fel, helyretegye a dolgokat magában.

Van, aki azt mondja, hogy "engem nem zavar, amíg tőlem nem akar semmit" vagy  éppen teljesen elutasító, de amikor szembesülnek egy ilyen "vallomással", akkor teljesen megváltoznak. Óhatatlanul elkezdenek érdeklődni.  Többet akarnak tudni, és néha vicces az az esetlenség, ahogy fogalmuk sincs, hogy mit és hogyan kérdezzenek. Egy jótanács: bármit akarsz megtudni, kérdezz úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mintha egy kiló kenyeret kérnél a boltban. Ez minden esetben működik.