Az első pályamű a Befejezetlen történetre. 2009. november 10-ig lehet pályázni.

Nyárutó. Szeretem az évnek ezt a szakaszát. Ilyenkor minden színesebb, mintha a természet még egyszer minden erejét arra fordítaná, hogy kitombolja magát. Még egy utolsó, buja tánc a hervadás, az álomba merülés előtt. Ilyenkor még zsong az élet, az állatok lázasan gyűjtögetik a télire szánt eleséget, a növények pedig mindent megtesznek, hogy kiszolgálják őket.

Eddig jutottam gondolatban, mikor megjelent a két idegen. Sebesen jöttek, és a lovaik patája nyomán sűrű por szállt keringve a levegőben.

Mikor odaértek hozzám, leugrottak a nyeregből. Egyikük a városőrség egyenruháját viselte. Valamilyen tiszt volt. Nagydarab, szikár ember, szigorú tekintettel, és akkora lapát tenyerekkel, amekkorát még sose láttam. Biztos voltam benne, hogy akit ez a tenyér eltalál, annak már nem kell a vacsora miatt aggódnia.

A másik jövevény pont az ellenkezője volt a lovagnak. Vékony és alacsony, jelentéktelennek tűnő ember benyomását keltette, bár díszes ruházata másra utalt. Különleges anyagból készült ruhát viselt. Ha mozdult, más színárnyalatúvá vált. Hallottam már efféle anyagról, de még sosem láttam eddig. Drága és hivalkodó holmi. Nem való a magamfajtának.

- Téged keresünk! - mondta a lovag
- Engem? - kérdeztem minél jobban kihangsúlyozva meglepődöttségemet.
- Igen, téged. - mondta most a másik.
- Miért pont engem? - kérdeztem vissza, mintha nem tudnám miért is kereshetnek.
- Igen, téged! - mondta a lovag nyomatékosabban, miközben kicsit megszorította a kezem.
- Velünk jössz!- és egyetlen mozdulattal felrántott a lovára batyummal együtt. Köpni-nyelni nem tudtam hirtelen, mintha egy egész ménes lökött volna odébb, nem volt mit tennem ellene. Felugrott elém a nyeregbe és elindultunk mindhárman.
- Hova megyünk? - kérdeztem, bár választ nem reméltem.
- A Nagyúrhoz! - válaszolta röviden, velősen.
Állam esett a porba, ezt nem gondoltam volna. Nyeltem egy nagyot, hát ebből mi lesz... Most, hogy tudom, hova visznek, gondolom, ki lehet a másik ember, aki a lovaggal jött. Szerintem az egyik varázslója, vagy inkább valamelyik fővarázslója lesz a ruházatából ítélve, és ez nem jelenthet semmi jót!

A Nagyúr kitől oly sokan rettegnek és félnek... hát mit ne mondjak, kicsit tele lett a nadrágom. Vitézként kezdte pályafutását még a nagy háborúban, a sötét erőkkel szemben vívott csatákban, ahol egy nagyon gonosz varázsló akarta megszerezni a hatalmat a világtól. Igaz, ezekről én csak az öregemberektől hallottam, amerre csak járok az országban, mindig találok valakit, aki tud nekem mesélni ezekről az időkről. Pálya futása elég gyorsan ívelt felfelé, mindig a frontvonalban volt legelöl, ahol mindig a legnagyobb a harc. Számtalan súlyos sebesülést szerzett magának, s volt, hogy már azt hitték, hogy meghal, de mindig felgyógyult a következő sorsdöntő ütközetekre. Gyorsan eljutott a király közelébe ily vitézséggel, bár sokan azt beszélték, hogy az ördöggel cimborál, mert amiket túlélt, azt közönséges ember nem élte volna túl. Azt is mondják, hogy még másik létsíkon is járt a harcok folyamán. De igazából senki sem tud semmi biztosat. Ám ami igaz, az igaz: a harcok már réges-régen véget értek, de még mindig szinte úgy néz ki, mintha középkorú lenne pedig elvileg több mint száz évesnek kellene lennie. Nem csoda, hogy sokan félnek tőle, pedig nem tudni, hogy valaha tett e valami rosszat a nép ellen. Az ismeretlentől mindig félnek az emberek, nem hiába vándorlok én is az országban folyamatosan, gyakran megbújva az árnyékban .
Nagy sebességgel vágtatva végre kiértünk az erőségből. Nagyon sietnek, valami nagy baj lehet, hát nem soká úgyis kiderül, bár remélem, nem arról van szó, amire gondolok, mert akkor egy újabb háború küszöbén állunk…

Lassan a távolban, egy dombtetőn egy erőd körvonalai kezdtek kibontakozni. Hatalmas, vastag falakkal, amit szinte lerombolni sem lehet.

- Hát megérkeztünk. - gondoltam magamban nem éppen lelkesen.
Közelebb érve a bejárathoz, ami gigantikus volt, ott állt négy őr, kb. akkorák, mint aki mögött én is ültem, (lehet, hogy úgy tenyésztik ezeket) és volt még két varázstudó embernek látszó emberke, akik valamit mormoltak magukban és kalimpáltak a kezükkel. Valami furcsát kezdtem el érezni a fejemben, gondolom, belém néznek, hogy ki is vagyok valójában, nem e véletlen valami gonosz lény. Mikor megálltunk a kapu előtt a két varázsló abbahagyta a varázslást és bólintottak az őröknek, hogy beengedhetnek minket.
A gigantikus kapuk lassan feltárultak előttünk, hangosan nyikorogva. Hát igen, szegény fák, amikből ezeket készítették, mennyi szenvedést tűrtek már el, és még halálukban is kitartanak, nem törnek meg, kitartanak a végsőkig. A kapu legalább másfél méter vastag, tizenöt méter magas és tíz méter széles. Rengeteg fa kellet hozzá.
Ahogy feltárult a kapu, nyüzsgő sokaság látszódott. Katonák mindenfelé, lovak, gépek, szekerek. Hangzavar mindenütt, parancsszavak; hát igen itt háborúra készülnek. Úgy tűnik, számomra beteljesítette ígéretét a gonosz varázsló, bár remélem más az oka a hadsereg gyülekezésének.

Leugrottunk a lovakról és elindultunk a központ felé, ahol a Nagyúr palotarésze magasodott. A nagydarab lovag végig fogta a felkaromat, nehogy esetleg eltűnjek gyorsan. Ebben nagy vagyok. Mögöttünk jött a varázsló éppen hogy csak lépést tudott tartani velünk. Odaértünk a kastély bejáratához. Az ajtóban már nyolc hasonló méretű katona posztolt és négy varázsló matatott bennem, de hát megint csak nem találtak semmi érdekeset, így beengedtek ismét a kapun.
Azt hinné az ember, hogy egy ilyen nagyhírű, dicső lovagnak valami fényűző a kastélya, de így belépve látszik, hogy igazából háborúra épült és nem a szépség volt a lényeg. Mindenfelé fegyverek a falakon, vastag hatalmas kövekből épült, ahogy az egész erőd is, úgy látszik mindig is a harcra készül a Nagyúr. Beértünk az épület központi részében ahol egy hatalmas teremben sok-sok ember sürgölődött: katonák, varázslók és persze a kiszolgáló személyzet.

- Meghoztuk, Nagyúr! - rántott oda a vitéz egy nagydarab ember mögé és enyhén meghajolt.
A férfi lassan felemelkedet, - mivel egy asztalon egy térképet vizsgált többedmagával - megfordulva kihúzta magát.
Hallottam a Nagyúrról, hogy mekkora ember, mily nagy ereje van, de azért ekkorára nem számítottam.
- Derék bajtársam, most menj, s pihenj meg. - mondta a Nagyúr dörgő hangján a vitéznek, miközben a vállára tette a kezét. A vitéz bólintott egyet és szó nélkül elment.
- Hát te vagy az, akit én keresek! - mondta, és én sajnos tudtam, hogy igen.
- Meglehet, hogy igen. - válaszoltam, kicsit húzva az időt.
- Most nincs időnk ilyen felesleges körökre, tudod miért vagy itt? - kérdezte kicsit közelebb hajolva. Az arcán látszottak a régi sebek és a ráncok, melyeket a hosszú idő hagyott raja.
- Csak nem visszatért a gonosz varázsló? - kérdeztem kicsit bártortalanul.
- Remélem, ezt te fogod nekem meg erősíteni vagy megcáfolni. - dörögte felém.
Puff neki, már megint benne vagyok a ganajban.
- Igen, nyakig! - mondta, melytől egyből nem kaptam szikrát. Tud olvasni a gondolatokban, ez szar ügy.
 - Igen az, szar ügy, úgyhogy ne is próbálkozz semmilyen trükkel, mert előbb tudok róla én, minthogy kigondolnád! - dörögte felém nem éppen kedvesen.
- És én miben tudnék segíteni magának? - kérdeztem.
- Ha az vagy, akinek gondollak, és az történt, amire itt mindannyian gondolunk, akkor neked jobb, hogy itt vagy, mint a gonosz varázslónál. Nemdebár? - kérdezett kicsit gunyorosan a végén.
- Hát, ha a gonoszvarázsló betartotta az ígéretét és visszatért, és az ezzel kapcsolatos prófécia is igaz, hát akkor jobb itt, mint ott. - lebiggyedt a szám a gondolatra.

Gyermekkoromban nagyapámtól hallottam először a történetet a nagy háborúról és a gonoszvarázsló ígéretéről, hogy egy napon visszatér és elpusztít mindenkit, aki ellene mer szegülni és mesélt a jövendölésről, hogy lesz egy ember, aki végleg elpusztítja majd a varázslót, aki többet utána nem tudja fenyegetni a világot. Ekkor mindig egy kis huncut mosoly jelent meg nagyapám szája szélében, de akkor még nem tudtam, hogy miért…

- Te vagy az, akit a prófécia megjövendölt, nem? - kérdezte a Nagyúr szúrós tekintetével rám nézve.
- Sajnos, azt hiszem, igen. - válaszoltam egy kicsit elszomorodva.
- Akkor most megmutatják a szobádat, ahol lepihenhetsz, mert holnap kemény és hosszú munka vár rád, hogy megtudjuk mi is az igazság. - mondta ellentmondás nem tűrő hangon, majd mellém pillantott. Oldalra néztem és megijedtem, mert nem vettem észre hogy mellém állt valaki.
- Mutasd meg a szobáját! - parancsolta a mellettem álló férfinak, aki fejet hajtott és rám nézett. Ránéztem a Nagyúrra majd a férfira és elindultam utána.

A szobám is híven tükrözte a kastély és az erőd motívumait, itt sem volt semmi csicsa meg dísz. Az ajtó előtt két jól megtermett őr és egy varázsló állt. Hogy engem védtek, vagy inkább azért álltak ott, nehogy elszökjek, ez nem derült ki, mert hát nem állt szándékomban kipróbálni a dolgot. Más helyzetben talán megtréfáltam volna őket, ahogy már oly sokszor tettem különböző földesuraknál tett látogatásaim alkalmával, melyek nem önszántamból történtek.
Mert hát gyermekkoromban történtek furcsa dolgok és mindig egyre furcsábbak történnek. Egyszer elkezdtem hangokat hallani, halk és alig érthetően, napról-napra egyre hangosabbak és érthetőbbek lettek. Kiderült, hogy értem az állatokat és a növényeket, sőt az is kiderült, hogy tudok rájuk hatni is. Nagyapám még jobban mosolygott a történetek végén. Még kétszer lepődtem és rémültem meg nagyon. Először mikor nagyapám meghalt. A temetésén láttam és tudtam vele beszélni. Elmondta, hogy én vagyok az az ember, kiről a jövendölés szól. Utoljára, legalábbis eddig, akkor lepődtem meg és nagyon meg is rémültem, mikor a gonosz erőkkel kerültem szembe. Látom az igazi arcukat, látom, ki ember vagy más lény és persze tudok velük beszélni és hatni rájuk is. Ekkor már 20 éves voltam, és elindultam járni az országot, hogy ne használjanak ki, de nem mindig sikerült jól elbújnom. Vándorlásom során több mindent megtanultam, mondhatni kitanultam a magam módján némi varázslást vagy valami hasonlót. Hát mindenesetre nekem kellene valahogy eltennem láb alól a gonosz varázslót, akit évtizedeken keresztül ostromoltak mire megölték, vagy csak félig... Nem egy szép jövő, valahogy csak megúszom. Remélem, csak vaklárma az egész dolog.

Reggel 5-kor keltettek. Az ajtónállók is jöttek velünk, lementünk oda ahol tegnap este találkoztam a Nagyúrral. Egy nagy asztalnál álltak többen, valami tisztek lehettek meg varázslók. Megbeszélés volt, hogy hol, mikor és miért, meg ilyenek, én csak annyit értettem, hogy nekem is mennem kell. Ez gáz, de ez van. Elindult a nagy csapat, rengeteg katona, sok varázsló, a Nagyúr és persze a legvidámabban én.
Mentünk az országban több helyre, ahol különféle furcsa dolgok történtek, furcsa lényeket láttak. Sajnos kiderült, hogy igaza lett a Nagyúrnak, visszatért a gonosz varázsló. Ezek után egyre több és több lényt és támadásokat jelentettek szerte az országban, mi meg mentünk utánuk, míg egyszer csak több száz gonosz lénnyel találkoztunk szembe. Sok embert vesztetünk, de megnyertük a csatát. Persze a vándorlásaink során a varázslók egyre jobban kitanítottak a varázslásra és egyre jobban ment.

Véres harcok jöttek-mentek, sokan meghaltak, de sajnos nem találtuk a gonosz varázsló búvóhelyét.
Elindultunk egy újabb helyre, ahol észleltek lényeket, a hely hegyek között erdős területen volt, kis falu rémült emberekkel tele. Némi megnyugvást talán nyújtott, hogy egy sok ezres sereg érkezett a falujuk védelmére és a sok-sok varázsló egy mágikus védelmet és jelzőrendszert vont köréje. Én úgy határoztam, hogy körbejárom a falut és környékét, mint mindig, ha ilyen helyre jöttünk, hátha hallok valamit a környezettől a lényekről. Persze ilyenkor mindig követett egy csapat, ha esetleg megtámadnának. Hallom a fákat, vadállatokat suttogni a idegen rémekről, de egyikük sem tud konkrétat. Következő pillanatban furcsa hangot hallottam, távolinak tűnt, de mintha még is közel lett volna. Ismerős volt, mintha démon lett volna, de mégis kicsit más volt. Próbálom meghatározni a forrását, de nem tudom, ekkor abbamarad. Intek, hogy visszaindulunk. A faluba érve jelzett a rendszer hogy támadás érte a védőburkot. A harcosok és a varázslók felkészültek a harcra, a falusiakat biztos helyre menekítették. Sajnos a védelem csak kis időre tudja visszatartani őket, egy idő után szertefoszlik. Elkezdődött a harc, ez is véres és kegyetlen volt, aztán jött egy hír, hogy a falu túloldalán sikerült elfogni egy sebesült lényt. Ez volt az első, eddig még nem sikerült, ha igaz, akkor ki tudjuk kérdezni. Szerencsére igaz lett a hír: volt egy foglyunk.
Kikérdeztem.  Hosszú időbe telt, s közben folytak a harcok, de szerencsére sikerrel jártam. Tudtam, hogy merre keressem a varázslót. Legalábbis reméltem. Az információkat elmondtam a Nagyúrnak, ő azonnal kiválogatta a legjobb harcosait és varázslóit, kb. 100 embert, és elindultunk a megnevezett helyre. A Nagyúr parancsba adta a többi vezérnek, hogy kövessék tovább a felbukkanások helyeit és harcoljanak a gonosz ellen.
Elindultunk a megjelölt helyre, és útközben néhányszor újra hallottam azt a hangot, amit a faluban is hallottam, de sajnos még mindig nem hallottam rendesen. Az út folyamán más dolgok nem történtek, túl csöndes volt az utunk, a hangoktól eltekintve.
Elértünk ahhoz a helyhez, amit a búvóhelynek hittünk. Egy hegy volt a semmi közepén.

Megint hallom a hangokat, egyre jobban és hangosabban, lassan mintha érteni is kezdeném, de nem vagyok benne biztos. Mintha valami fényt látnék a hegy tetején. Szóltam a Nagyúrnak is, aki kiadta a parancsot az indulásra. Hideg volt és egyre jobban hallottam a hangokat, most már egyre több lett, mintha kezdenék megörülni.

Hírtelen erős fény villan a szemembe, valami cső lóg ki a számból, alakok mozognak körülöttem, beszélnek, kapkodnak. Lassan kitisztul a szemem, látom a fehérruhás, maszkos embereket.

- Sikerült visszahozni…
- Gyerünk…

Próbálok szólni, hogy hagyjanak, de nem tudok a cső miatt. Sötétségbe zuhanok. Ismét hangok, ismerősek, halk sírás, valaki fogja a kezem, mintha beszélgetnének is.

- Most már jobb….
- Meddig tart? - kérdezi valaki.
- Hol vagyok? - kérdezem erőtlenül.
- Kórházban, baleseted volt. - hallom valakitől.
- Lezuhantál egy szikláról. - mondja az ismerős hang, a kedvesem hangja.
- Hol? - kérdezem.
- A Mátrában. - kapom a választ.

Pár nap múlva kiderül, hogy hegymászó vagyok és megcsúsztam egy sziklán. Lezuhantam, mert az egyik biztosítószeg kicsúszott a sziklából. Amit átéltem élet és halál között, azt soha nem felejtem el; teljesen valóságos volt, mintha egy másik életem lett volna vagy egy régi életem, és most, a baleset után, kaptam megint egy új életet.

Vége.

P.J. Howard

2009. 10. 23.