A Jövőobeszervatórium blogban jelent meg egy érdekes poszt az örök életről. Ha elkezdjük végiggondolni a lehetőséget, érdekes logikai bukfencekbe botlunk.

Nem is tudom, hol kéne nekikezdeni. Elsőként talán néhány gondolatot kiemelnék a cikkből.

Például: "egy nagyon hosszú életű lénynek vagy fantasztikusan nagy méretű az agya (de ennek korlátot szabnak a fizikai törvények), vagy pedig nagyon szelektív az emlékezete". Mivel az emlékezet eleve szelektív, így erre most nem pazarolok szó, viszont a szükségszerűen nagy agytérfogattal vitába szállnék. Például a kagylókra kevéssé mondható, hogy irracionálisan nagy agyuk lenne, a legöregebb állat mégis egy kagyló, amely a gyűrűi tanúsága szerint 410 évet élt meg. A második helyezett grönlandi bálna agytérfogata a testsúlyához képest nem mondható kifejezetten nagynak, míg a harmadik helyre kerülő teknősféléknek az agya kifejezetten kicsinek mondható. Ettől függetlenül többszáz évet is eléldegélnek. A cikkben nyolcadikként említett elefánt, amely 70 éves kort is megélhet csupán azért pusztul el ekkor, mert már nem nő több foga, amivel enni tudna. Így elméletileg, ha protézist kapnának az elefántok, akár sokkal tovább is élhetnének. Ráadásul az elefántról az a hír járja, hogy nem felejt, ennek ellenére az agya még így sem tartozik a legnagyobbak közé.

 

Egy másik érdekes gondolat miatt ("csak a múlt korlátozott mennyiségű eseményre emlékeznénk még akkor is, ha nagyon sokáig élnénk, nem pedig mindenre, és így képesek lennének mindig újnak tűnő dolgokat átélni") mégis el kell időznünk a szelektív emlékezet témakörében is. Ha nagyon cinikus akarnék lenni, akkor példaként hoznám fel azokat, akik 1998-ban a Fidesz ellen szavaztak, majd 2010-ben mellette. Úgy látszik, már elfelejtették, hogy akkor miért szavaztak úgy, ahogy. De viccet félretéve: van tudományos magyarázat, mégpedig a szelektív emlékezés. Ez egész egyszerűen arra jó, hogy a fölösleges dolgokat az agy nem tárolja. Például naponta látunk fűszálakat, fákat, kerítéseket, buszokat, stb., amelyek mellett elmegyünk, de ha vissza kéne idéznünk, hogy a fa, ami mellett minden nap elhaladunk platán, kőris vagy juhar, azt nem tudnánk megmondani. Irreleváns információ, a lényeg csak az, hogy van ott egy fa, amit ki kell kerülnünk. Vagy például egy kerítés, ami mellett minden nap elhaladunk. Fel sem tűnik, egészen addig, amíg át nem festik, vagy ki nem cserélik másmilyenre. Akkor is csak a változás tűnik fel, nem az fog beugrani elsőként, hogy milyen volt azelőtt. Szelektíven értelmezzük a világot, mert így könnyebb, gyorsabb és célszerűbb. Végülis fölösleges mindenről mindent megjegyeznünk. A buszjegy sorozatszámát se jegyezzük meg, még ha esetleg meg is nézzük néha, mert ennél fölöslegesebb dolog kevés van.



De kezdjünk végre hozzá a téma boncolgatásához. Tételezzük fel, hogy az ember örök életű. Az egyszerűség kedvéért a ma emberét vegyük alapul. Az egész ott kezdődik, hogy van adott számú ember, akik az öröklétüknek köszönhetően statikusak. Íme az első logikai bukfenc. A Földön semmi nem állandó, semmi nem statikus, és semmi nem örökérvényű! Ha a ma embere visszautazna a múltba, olyan betegségekkel szembesülne, amelyeket egyszerűen nem lenne képes az immunrendszere legyőzni, mert sosem találkozott vele, nincs immunitása ellene. Ugyanez igaz a jövőbe utazásra, sőt, a távoli bolygókra utazásra is. Ám ha csak egy másik kontinensre, de akár csak egy szomszédos országba utazunk, máris mindenféle kórságokkal találkozunk, amiktől betegek leszünk. Hogy jön ez ide? Az első kulcsmomentum: a változás képessége. A lét alapvető eleme a változás, az alkalmazkodás. Bár ez nem zárja ki, hogy egy létforma örökké éljen, azonban életében kellene olyan radikális változásokon átesnie, amelyeket a felépítése nem tesz lehetővé. Erre találta ki a természet az evolúciót. Nem az egyedek változnak, hanem a faj az örökítés során.



Apropó örökítés. Mivel az emberek száma állandó, és a jelenlévő személyek azonosak (!), ezért nincs szükség szaporodásra. Erre az lehet a válasz, hogy a szex célja amúgy sem (csak) ez, hanem..... Csakhogy van egy kis bökkenő. Nem is egy, hanem számos. Az egyik: minek élünk akkor? Felteszem, akik szülők, egyetértenek velem abban, hogy ha már megvan a gyerek, akkor az ő jólétéért dolgozunk. Megtanítjuk arra, amit tudunk, átadjuk tapasztalatainkat, kirángatjuk a szarból, ha éppen belekerült, stb. Ám ha nincs utód, akkor nincs szükség otthonra, mert aludni bárhol lehet, nincs szükség feleségre, férjre, élettársra, nincs szükség tudni semmit, hiszen a tudást tárolhatjuk floppy-n vagy CD-n, senki nem fogja megkérdezni, hogy "apa, ezmiez?", és így tulajdonképpen nincs szükség semmire!

Mivel nincs szükség semmire, és ugyan a kefélést sosem lehet megunni, de így tényleg nincs értelme élni. Nincs értelme új dolgokat kifejleszteni, mert nincs rájuk szükség. Ha az ember örökké élne, akkor nem lenne szükség közösségre, városokra, falvakra, iskolára, kormányzatra, internetre, gondolkodásra és gondolkodókra, és fölöslegessé válnának az érzelmek. Nem lenne öröm a napsütés, a hóesés, és meggyőződésem, hogy a szex sem. Emiatt nem lenne irodalom, a történelem gyakorlatilag egy egyenes vonal lenne, a matematika kb. a kvantumfizika szintjére emelkedne, mert olyan információkat hordozna, ami használhatatlan a mindennapokban.

De menjünk tovább. Ha az ember örök életű lenne, akkor vagy minden nap ugyanazt csinálná, ami nem lenne túl vidám dolog például a bányászoknak. Ha csak Sziszüphoszra gondolunk, máris nem olyan mókás a dolog. Vagy minden nap, esetleg időnként mást csinálna, ami pedig azért nem lenne értelmes dolog, mert az ember hamar rájönne, hogy semmit tenni könnyebb, mint földet művelni (a magyar lakosság már rájött erre, ezért van katasztrofális helyzet a szakmunkásképzésben, és túljelentkezés a felsőoktatásban).

Ha az ember örök életű lenne, akkor az istenekhez válna hasonlatossá, azzal a kivétellel, hogy teremteni nem tud. Viszont pusztítani igen. És mivel nincs célja a létének, így valószínűsíthető, hogy pusztítani kezd, ahelyett, hogy megóvná mindazt, ami körül veszi. Hasonló folyamatot láthatunk a jelenkorban, amikor annyira felsőbbrendűnek tartjuk az emberi fajt, hogy ész nélkül zsákmányoljuk ki a természetet, és ennek nagyon csúnya következményei lesznek hamarosan. Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy az öröklétű ember mit tenne egy élhetetlen helyen? Akkor is örülne az örök életnek, ha már nincs körülötte semmi, ami örömet okozna?

A legjobb eseteket vettem eddig számításba, de nézzük meg a legrosszabbakat. Ha öröklétű emberek harcolnának egymással a csatatéren, akkor mi értelme a háborúnak? Vagy gépeket küldenénk egymás ellen, amiket a hálószobából irányítunk? Lehet így is, de ennek sincs sok értelme. És ha az örökké élők ölnék egymást, azt végtelenszer kellene végigélni? Hallottam olyan emberről, aki az első és második világháborút is megélte. Hát nem irigylem.  De ha mindezt végtelenszer kellene végigélnie, vajon akkor is olyan türelemmel élné az életét, mint a halál biztos tudatában?

Még egy gondolat az öröklétű emberhez. Mivel mindig ugyanazok a személyek vannak jelen, akiknek ugyanolyan a gondolkodásuk, vajon születnek e új dolgok? Észak-Korea például eléggé egysíkú, az égvilágon semmi sem változik már jó ideje. Azt hiszik, hogy minden úgy jó, ahogy van. Vagy mégsem? Előbb-utóbb jön egy reformer, egy forradalmár, vagy egy lázadás, ami meg fogja dönteni az elnyomást. De ehhez szükséges, hogy jöjjön egy új gondolat, amit egy új személy hordoz. Hiszen a jelenleg jelen lévő személyek nyilvánvalóan nem akarnak vagy nem tudnak változtatni. Ha örök elnyomásban kellene élni örökké, az jó lenne? Kitalálná e valaki a macskaajtót, ha mindig csak ugyanazok a személyek törnék a fejüket, akik eleddig is, és akiknek nem jutott eszébe, hogy macskaajtót kell csinálni?


Amikor elkezdtem írni ezt a bejegyzést, nem gondoltam volna, hogy ez a téma mennyire messzire vezet, és milyen szerteágazó. Mindaz, amit sikerült összehordanom, az csupán az a terület, amiről tudok valamit mondani. Hány olyan más szempont van még, ami szóba sem kerül?


ZGalant korábban a Jövőnéző blogot vezette a Blogteren, jelenleg a Jövőobszervatóriumot írja.