Macskafogó 2.
Nagyon röviden össze lehet foglalni a Macskafogó 2-t. Kb. annyira röviden, mint amennyire a mozi közönsége kacarászott.
Az első 10 percben még élvezhető a film, de utána olyan érzése van az embernek, mintha most még csak az előzetes menne, és minden pillanatban azt várja, hogy "igen, most fog robbanni, most jön a katarzis, az apokalipszis lovasait elsöprő hangorkánná fajuló röhögés, ami meghatározza majd az elkövetkezendőket". Ez az érzés mindvégig megmarad, ahogy sorban bukkannak elő a régi, ismert szereplők. Aztán a VÉGE főcímnél az ember átgondolja a filmet, és ne érti, hogy a régi figurák mit kerestek benne.
A Macskafogó 2 élvezhető, ha el tudunk vonatkoztatni az első résztől; vagyis élvezhető lenne így, de az alkotók gondosan ügyeltek rá, hogy semmiképp ne lehessen elvonatkoztatni. Ehhez segítségül hívtak részleteket az első részből, néhol oly értelmetlenné téve a szituációt, mint egérfogóban egy döglött macska.
Grabowsky szerepe teljesen értelmetlen. Az egész történet alatt a robotkutyával pettingel, hogy végül egy szánalmasan banális és mégoly ostoba megoldással, és Stanley hathatós (muhaha) segítségével életet leheljenek az amúgy már rozsdásodó szörnyetegbe.
Hiányzik az első részben olyannyira szeretett, lehengerlő, meghatározó zene! Ettől olyan amerikai hamburger-ízű az egész. A kaotikus összevisszaságban pergő események inkább emlékeztetnek a Ryan közlegény megmentése című film partraszállós jelenetére, semmint gyerekeknek (és gyermeteg lelkű felnőtteknek) szánt mesére. Folyik a vér, lövöldözés, gyors snittek, sikoly, brutalitás. Épp csak a kifolyó belek hiányoznak. Talán majd a harmadik részben bátrabbak lesznek az alkotók...
Persze vannak erények is. Ilyen például a hagyományos rajzolási technika, az, hogy (minimális 3D-s hatás hozzáadásával persze) nem a PIXAR által kidolgozott full 3D valósághű hiper-szuper akar lenni.
A film igazi egyénisége a sátán macskája, de sajnos a közel két óra alatt neki sem sikerül igazán kibontakoznia. Az ő hihetetlenül ostoba bukása pedig még tovább fokozza a csalódottságot. Pókeren elveszteni az Univerzumot, hát...
Összegezve: ha nem erőltetnék mindenáron a nézőkre, rám (is), hogy ez az első rész folytatása, önálló alkotásként megállná a helyét, még világviszonylatban is. De nekem kifejezetten nem tetszett, és még nem is beszéltem a néhol tényleg erőltetett szójátékokról. Inkább nem is beszélek róla.
Előzetes, ha valakinek még nem vettem el végleg a kedvét:
