Vannak olyan szakmák, amikhez mérhetetlen fanatizmus kell. De legalábbis egy jó nagy adag alkohol.

Az egyik ilyen a fogorvos (lásd még: szájsebész).

Mostanában fogorvosok társaságában tengetem a napjaim, hangsúlyoznám, hogy a legutóbbi látogatásom nem teljesen önszántamból történt. De kezdem az elején...

Történt pedig, hogy egy 5-6 éve berakott tömés kiesett az egyik fogamból, ami nem különösebb probléma abban az esetben, ha az nem látszik. Csakhogy nekem látszik, és nem szép látvány egy irtózatos kráter a számban (az amúgy is meglévő kráteren kívül persze, amelyen állati és növényi származékok, valamint csoki szánkázik dél felé), ezért erőt vettem magamon, és rég nem látott fogorvosomat felkerestem egy kis esztétikai implantációért.

Doktor néni nem sokat vacakolt, ott helyben számba vette a fogaim (kacsint), és közölte, hogy "nem azzal kezdjük, mert nem úgy van az, hogy előbb a kirakatot tesszük rendbe". Nem vagyok orvos, de azért annyit magamtól is tudtam, hogy néhány fogamra ráfér egy kis kezelés, de én úgy gondoltam, hogy majd egyszer arra is rátérünk valamikor a nem túl közeli, de lehetőleg minél távolabbi időpontban. Na, hát ezt a naiv elképzelést a doki azon nyomban szertefoszlatta, én meg mit tehettem volna a sok, hideg acéllal kibélelt, karbolszagú rendelőben, ahol a hóhér már csőre töltött lidokain injekcióval várt?

Úgyhogy azzal a lendülettel el is kábított egy jó nagy adaggal, és hamarosan egy vadiúj fogtöméssel távoztam a rendelőből. Miután a zsibbadás kiment a képemből (a beavatkozás csütörtökön fél 2-kor történt, és már este 8-ra el is múlt a zsibongás; nem spórolt a narkóval a doktor) egy kicsit még fájdogált a beavatkozás helye, de két nappal később már semmi bajom nem volt. Ezen felbuzdulva hétfőn már kicsit magabiztosabban feküdtem a hóhér fogója alá, ugyanis megállapította, hogy milyen jó lesz, ha ő most kiszedi a bal alsó 8-ast, ami egy kicsit el volt  rohadva, de bölcsességfognál ez normális, és amúgy nem is fájt. Addig.

Valahogy éreztem, hogy amit tenni készül, az nem biztos, hogy jó lesz, de hát ő a szakember, úgyis azt csinál, amit akar, és nem látok be a saját számba, úgyhogy uccu neki, tedd a dolgot, pribék! Beinjekciózott, majd nekilátott a húzásnak. Valószínűleg ő már nem emlékezett rám, én viszont pontosan emlékszem arra a 7 évvel ezelőtti esetre, amikor az egyik fogamat úgy húzta ki, hogy két kézzel, tiszta erőből feszítette a fogóval, közben feltérdelt a lábam közé, és öt percig erőlködött, mire a fogam végre engedett neki. És akkor megizzadt, kifáradt, és neki is le kellett ülni egy kicsit szusszanni utána. Ahogy nekem is, mert én meg elszédültem, és majdnem beestem a méregdrága műszerek közé =).

Szóval minderre ő már nem emlékezett, vagy csak nagyon bízott magában, én meg reméltem, hogy a jelenlegi fognak nem hat méter mélyre nyúlik a gyökere. Mindketten tévedtünk. Az erőszakolással sikerült azt elérni, hogy a fogam derékban kettétört, a gyökér pedig röhögött a markába, pontosabban a sötét űrbe, amelyet rövidesen özönlő vérpatakocskák kezdtek behálózni. Ráadásul rühelem, ha fém ér a fogamhoz, és az első fogamhoz hozzákoccant a fogó nyele, úgyhogy szédelegve, támolyogva, kifulladva megállapodtunk abban, hogy menjek a szájsebészetre, és operáltassam ki a gyökeret, mert ő már nem tud vele mihez kezdeni. És ha mindez nem lenne elég, az a fogam, amelyik eddig nem fájt, most már fájni is kezdett, de veszettül. Lidokain ide vagy oda, szart se ért. Talán egy csésze szobahőmérsékletű morfiumnak lett volna esélye, de azt meg nem adtak. Aznap már nem tudtam bemenni a szájsebészetre, úgyhogy az éjszakát végigszenvedtem, de reggelre enyhült valamelyest a fájdalom, úgyhogy irány a szájsebészet.

Igazából nem kicsit, hanem eléggé enyhültek a fájdalmaim, úgyhogy eljátszottam a gondolattal, hogy kihagyom ezt a rettenetes nevű helyet, amit szájsebészetnek becéznek, és inkább ősanyánkra bízom, hogy behegedjen a seb, és többet senkit nem engedek a fogaimhoz nyúlni. Enne egyetlen aprócska akadálya merült fel: mégpedig az, hogy nem tudtam enni, ami pl. regenerációs és életben maradási szempontból azért nem biztos, hogy hátrány. Úgyhogy erőt vettem magamon, és irány a székesfőváros, és a rettegett hentesműhely.

Kb. 10 percet kellett várni, amíg beszedték a beutalókat, aztán 2 perc múlva már hívtak is, pedig elég sokan voltak az előttem és utánam jövők egyaránt. Betámolyogtam a hívásra, és szerencsétlenkedtem kicsit (azt se tudtam, hol vagyok, soha életemben még csak hasonló helyen se voltam), mire az orvos rám szólt, hogy "jöjjön már, üljön a székbe". Nem gorombán, de azért sürgetően. Én meg hebegtem valamit a magammal hozott csomagról és kabátról, amely némileg akadályoz abban, hogy végülis befeküdjek az 1000 Wattos izzólámpa bűvkörébe. Az orvost különösebben nem izgatta a téma, rutinos "vén" róka, lazán intett, hogy dobjam le akárhová, csak üljek már a székbe és mondjam, hogy mi bajom van. Ebben megegyeztük, elrebegtem a bánatom, aztán belekukkantott a számba, és röntgent rendelt, biztos, ami biztos alapon.

A röntgenre se kellett túl sokat várni, max. 10 percet, az eredményre kb. ugyanennyit, aztán (elképesztő, hihetetlen és lehetetlen módon) a doki az előzővel szemközti rendelőből nyitott ajtót, és vadul integetett, hogy vonuljak befelé. Először a 108-asban vizsgált meg, aztán a folyosón vele szemközt lévő 105-ösben, végül a 109-esben operált meg, ami az épület másik szárnyában van. Először azt hittem, hogy legalább három van belőle, de aztán kiderült a turpisság: a rendelők egybe vannak nyitva, és szabad átjárás van legalább 10 helyiség közt, tehát egy orvos úgy tud keresztülmenni a fél épületen, hogy a betegekkel még véletlenül se találkozik a folyosón.

Visszatérve a témához: integetett, hogy menjek, mentem, szuri, és elküldött a lépcsőház másik felére, hogy zsibbadjak, és majd hívnak. Ekkor még nem láttam át azt a mindent behálózó háttérrendszert, amit az imént körülírtam, és kezdtem kicsit megijedni, hogy egy kevésbé szimpatikus sarlatán fog az arcomban turkálni, pedig már olya jól összebarátkoztunk. De nem, amikor hívtak, kb. 10 perc múlva, már ismét a ravasz róka fogadott. Nagy nehezen beszenvedtem magam a fogorvosi székbe, és kezdődhetett a móka.

Látni ugyan nem láttam sokat a lámpa miatt, de valamit csinált, az biztos, mert az egyik nővér szorgosan tolta befelé a tampont a számba, aminek az lett az eredménye, hogy a fejem elkezdtem balra húzni. Ugyanis a röntgenről lemaradt egy kicsi rész, ami valójában fájt (ekkorra a gyökér maradéka már nem annyira, és a beadott érzéstelenítő amúgy is megtette a magáét). Szerencsére az orvos és a nővérek azonnal kapcsoltak, hogy mi a baj, és az eredetileg adott három érzéstelenítő mellé még kettőt gyorsan belém nyomtak. Valamit még birizgáltak kicsit, aztán kezdődött a tortúra. Na igen, eddig a pontig én is azt hittem, hogy flottul mennek a dolgok, és a nehezén már túl vagyok, de erről szó sem volt.

Ugyanis, bár felszín fölött talán nem túl strapabíróak a fogaim, a gyökérzetük ennek pont az ellenkezői. Úgy be vannak épülve, hogy ember legyen a talpán, aki kiszedi. De a modern technika erre is kínál megoldást: kalapács és véső. Először azt hittem, hogy csak azért lóbálják előttem ezeket a kőművesszerszámokat, hogy idegösszeroppanást kapjak, de nem. Az orvos beékelte a vésőt a megfelelő helyre, és a kalapáccsal elkezdte ütni. Az egyik nővér oldalról támasztotta a fejem, a másik alulról az állkapcsomat, hogy le ne szakadjon. Ha valakit vágtak már állba, az nagyjából tudhatja milyen érzés, de igazából az is csak közelít ahhoz, amikor belülről kalapálják ütemesen az állkapcsot öt percen keresztül (vagy fél órán keresztül? nem tudnám megmondani, mert bár nem fájt, de azért az agyam rendesen lötyögött a tokjában).

Félidőben az orvos is döbbenten állapította meg, hogy "ez nem lehet igaz", ami valószínűleg annak szólt, hogy nagyon stabilan feküdt a gyökér a helyén, mert ez után kissé erősebb csapásokkal igyekezett járatot vésni, hogy végre kiemelhető állapotba kerüljön az eltávolításra váró foggyökér. Egyszer csak közölte, hogy már nincs sok hátra ("az biztos - gondoltam magamban, mert beszédről szó sem lehetett -, mert itt döglök meg mindjárt"), de innen már tényleg hamar végére ért az operációnak.



Hát röviden ennyi a sztori, a horrort leszámítva (kedden egész nap vért nyeltem vagy köptem (attól függően, hogy éppen melyik ment könnyebben), enni nem tudtam, és az agyam lüktetett). Ma már nagy nehezem elszopogattam egy kiflit, mint egy kisgyerek, aki elsőként kap kanállal enni, úgyhogy lassan helyreáll a viszonylagos rend a számban, és varratszedés után jöhet a többi fogam renoválása. Ugyanis a fogrvosom szerint minden egyéb fogam tömhető és menthető, úgyhogy hamarosan újra nála fogok lebzselni.