Sűrű és sötét a rengeteg. A farkasok ugatása egyre közelebbről hallatszik. Nem tudom, merre van a kiút, hol találok emberlakta települést. Lehet, hogy errefelé nem is élnek emberek. Azért csak futok, ahogy a lábam bírja.

De ez nem az én otthonom. A farkasoké. Ők tudják, hogy lehet a leggyorsabban előrejutni itt. Rohanok, mint az őrült, de lépten-nyomon beleakadok valamibe; hol egy indába akad a lábam, hol az arcomba vág egy tüskés fenyőág… Megőrültem. Már nem is tudom, hová indultam, csak egy dolog jár a fejemben: el innen, azonnal.

És a farkasok. Dühödt hörgésük itt dobol az agyamban. Űzött vad vagyok, akár a mellettem elvágtató szarvasbika. Kis híja, hogy nem talál fejbe a patáival. Leginkább azzal úszom meg, hogy megint elesek egy indában. A fenevadak egyre közelebb érnek. A fák között már látok egy-egy szürkésbarna bundát megvillanni, ahogy a nem túl sűrű aljnövényzeten át vágtatnak, és semmi sem állítja meg őket.

Felpattanok, és iramodnék tovább, de a lábam már nem bírja. Csak vánszorgok leginkább. Végül térdre esek. Már itt vicsorognak, dühödten a sarkamban. Kegyetlenek, félelmetesek, és vérszomjasak…

Ám egyszercsak csönd lesz. A pánikszerűen menekülő állatok keltette nesz az egyetlen, ami hallható. A farkasokra nézek. Már nem vicsorognak. Szinte kedvesnek mondhatnám őket. Nem morognak, csak állnak és néznek.

Már nem haragszanak rám. Többé már nem vagyok az ellenségük. Az ételt nem szokás gyűlölni. Egy szürke villanás az utolsó, amit látok.